Fejem fölé az árnyak hálót fonnak,
erős szálú, ezüstszín átok;
nehéz súlyként telepszik rá a holnap,
míg alatta egymagam állok.
Ereimben a vér lüktető sodra
emléket űz, reménnyel dacol,
hitet teremt fogságom bűne, hogyha
a szeretet féltőn átkarol.
Sűrű hamu ködében fénytelenül
ordít az élet-szülte bánat:
szakítson szét erőd most mindent belül!
A gyávaságra nincs bocsánat!
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése