Hé, te bronzkezű kertész,
Szilárd kertész!
Látom, fám dicsőül nagy dolgodban:
dús levele sercen, mozgolódik üde szirma,
dagad magva pattanásig.
Légy büszke reá: sok döngicsélő,
csíkos tekintet csókolja pasztell virágait;
s te véded is erős férfikarokkal.
Mi mást is tehetnél?
Élted tán e fa gyökerén fut fel,
de tudd, levelén ki is párologsz.
Így hát gondozd őt, te bronzkezű kertész,
hogy ha egy nap fám új évgyűrűben jár,
jó árnyékot nekem adjon,
s örök almáját ajkamhoz én szoríthassam.


