Állomások (Dráma két felvonásban)

                       Szereplők:  István

                                        Ljubica                       

                                        Sándor bácsi

                                        Imre

                                        Márton

                                        Benedek

                                        László

                                        Zilbermann Főorvos

                                        Dr. Jóska

                                        Éva nővér

                                        Barátné, Etelka és Gábor

                                        Nimro doktorok       

                                        Miklós bácsi

                                        Takarítónő

Első felvonás

I. Jelenet:

 Szín: /Kórterem. Újonc érkezik. Kopogtat illendően./

István: Adjon Isten jó napot emberek!

Sándor bácsi: Hát téged, selejtes hadfi, honnan fújt ide a szél?

István: Én kérem, kis szünettel, épp a nyugati frontról jövök, ahova jó magaviseletű cserkész fiukkal küldtek, már nem is tudom miért. Arra emlékszem, hogy roppant gyorsasággal sikerült fogságba esni, így tulajdonképpen, nem is volt olyan rossz, mint itt, ahova most irányított a szükség.

Imre: Nem tudtam, hogy ilyen fiatalokat is katonának vittek.

István: Vittek és vinni is fognak, ez itt egy köztes megálló. Az a helyzet, hogy sürgős gyógyulást írtak elő, mert hirtelenjében, ismét be kell vonulnom.

Sándor bácsi: Ne már fiam, ilyet hogy lehet?

István: Maga is volt katona, gondolom. Tudja bátyám, én 15 évestől 60-ig, minden hadseregben láttam bakákat. Nem hiszem, hogy el kellene különösebben csodálkozni, inkább annak örüljön, hogy magát nem hívták be.

Sándor bácsi: Behívtak fiam, aztán rájuk szállt valami és az 57 évemre tekintettel alkalmatlanak találtak.

István: Mondtam, maga egy szerencsés ember volt.

Sándor bácsi: A sarokban van egy üres ágy. Éva nővér - aki őrmesteri rendfokozatban szolgált valahol, egészségügyisként, itt is úgy viselkedik - kiürítette az éjjeliszekrényt. Vigyázz vele! Bevackolhatod magad, a matracot is kifertőtlenítették.

István: Hazament az elődöm?

/Csend telepszik a kórteremre, mindenféle köhintések és krákogások után, a baloldali ágyról odaszólnak./

Márton: Hazament... Örökre elment.

István: Meggyógyult?

Márton: Végérvényesen gyógyultnak nyilvánították.

István: Az jó...

Márton: Mióta és menyire?

István: Mit mióta és menyire?

Márton: Burjánzó csokor, vagy virágzó rózsaszál a bajod, ennyit akartam tudni?

István: Úgy érti, mennyire súlyos? Azt mondják az orvosok, nem komoly. Valami beszűrődés. Kis pihenés után mehetek szolgálni egy másik egyenruhába, pedig már olyan elegem van minden egyenruhából. Jó lenne az összes fegyvert felrobbantani, de ahhoz is fegyver kellene, a robbanóanyag is fegyver végtére.

Sándor bácsi: Beszűrődés? Az jó ha azt mondták. A beszűrődés nem komoly, olyan kis rücsköcskék vannak csak, azok is színtelenek. Nesztelenül köhögtetnek, csak. Néhány kálcium injekció és vágtathatsz vissza a hadseregbe. Melyikbe is, István?

István: Most éppen egy másikba. Gondoskodnak az ember fiáról, ha már nagykorú, nehogy véletlenül hadseregen kívüli maradjon. Megjegyzem, azt hiszem a vezénylési nyelven kívül kevés különbség van,  valamivel csúcsosabb a sapka. Ha jól tudom, itt még molitert is használnak.

Márton: 39-ben még biztosan használtak, akkor engem is behívtak. Amúgy te hol szolgáltál?

István: Már mondtam, nyugati frontról jövök fogságból.

Márton: Értem én, de a háborúnak már elég rég vége, tavaly tavasz óta.

István: Való igaz, hogy papíron ez így volt, de míg fogvatartóink, tulajdonképpen vendégként kezeltek, addig a napig és haza is akartak terelni, amikor még két hét múlva is, minden korábbi front irányából újabb és újabb dögcédulák érkeztek, az átmeneti hozzáállásukból, teljes egyenlősdiből, ellenségesebbe ment át hangulatuk az egész háborús időszaknál. Az egészben csak az zavar, hogy ezt maguknak mondom, akik feltehetően tudják mi az igazság.

/Benedek, középen./

Benedek: Igazság? Meg fogod tanulni fiam, hogy olyan nincsen. Vackolj már végre le, és ne szobrozz ott az ajtóban! Állhatsz még eleget, vagy nem. Innen előbb-utóbb úgyis hazamegyünk.

István: Úgy érti a családjainkhoz?

Benedek: Vagy a föld alá, de semmiképp sem ragadunk örökre itt.