Ülj mellém, ébredj velem!

… Mintha mély álomból valódi öntudatra ébrednék, lassan, álmosan, s - ahogy az ébredés első pillanataiban is - először különös, álomszerű valóságba csöppenek.

Talán valami hamis, áltudatból való ébredés ez ...?

Ráébredés végre igaz valómra, amely sokáig szendergett, ott legbelül, s mintha várt volna valamire, és most csendben mégis megszólított? Valahogy így:

- Te már tudod a választ a titokra. Lényed közepéből látsz, s már nem homályosan, hanem tisztán, élesen. Így látod magadat, és így látsz másokat is. Ledobtad végre gőgös álarcodat, és már érted - megérted - őket is, a többi embert, de megérted végre magadat is. S mivel megérted, elfogadod, és megszereted, előbb magadat, s aztán a többieket. Mindenkit. Megérted, hogy valamennyien porszemek vagyunk, s ugyanaz a szél sodor sorsunk kifürkészhetetlen útján, ami az úton számtalan lehetőséget (is) kínál, de vannak, akik nem élnek e lehetőségekkel. Sőt, vannak, akik visszaélnek. Mert különbözőek vagyunk. Nem különbek, csak mások, ha mégoly egyformának is látszunk a szélben. Talán éppen ez a csodálatos bennünk, ez a finom különbözőség, amit gyakran még magunkat szemlélve sem ismerünk - vagy nem is akarunk igazán, hiszen lehet, hogy könnyebb élni valami hamis áltudattal, mint levetni hibáinkat, megbirkózni a nehézségekkel az út során.

Már tudod, hogy valamennyien megtapasztalják egyszer igaz valójukat, s ahogy te magad, ők is ugyanúgy vágyódnak majd, hogy mindig lássanak… Fényt. Tiszta fényt…! Először csak vágyódnak majd a fény után, aztán már mindig elérik azt, ugyanúgy, ahogy elérted te is.

Te már tudod, hogy teremtő hatalmad van. Mágikus erőd, de a többieknek is, ugyanígy!

Már tudod, hogy az ember a gondolataival (is) képes teremteni. Akár az Isten. Mágikus erejével mosolyt képes fakasztani, könnyeivel együttérzést, nemes gondolataival megvalósuló álmokat ébreszt.

De ne feledd: haragjával az ember gyűlöletet teremt. Mint egy gonosz varázsló…

Teremts hát lelkedben békét, arcodra varázsolj derűt - engedd kiszabadulni a lelked mélyén szunnyadó „ős-boldogságot”! Dobd el végleg álarcodat, és légy önmagad!

Azután nyílj ki tisztán, őszintén a világ felé, engedd el fájdalmadat, haragodat, irigységedet, féltékenységedet - egyszóval a rosszat - és egyre tágul a világ majd neked, és másoknak is.

Ha csalódás ér, ne vádold soha a világot, se másokat!

Magadon dolgozz, s megváltozik az életed!

Szabadulj meg hiúságodtól, hagyd élni a lángot, mutasd meg valódi értékeidet! Ne félj békét teremteni a lelkedben, és szabad leszel, szárnyalni fogsz újra, együtt csiszolódsz majd a többi homokszemmel…

Azóta gyakran hallom e tiszta hangot… Meghallom. Tanulom üzeneteit.

Talán még mesélek róla…

(Gondolataimat Tóth Árpád: Álarcosan című verse, és Müller Péter filozófiai üzenetei ihlették.)

„Az Antikrisztus napjai ezek,

Csillog a világ szörnyű arany-szennye.

Röhögő senkik, balkörmű gazok

Szállnak mennybe.

S én lent vergődöm, és nem tudja más,

Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.

De légy türelmes. Jön még ideje

Szebb zenéknek.

Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,

Váró révem, virágos menedékem.

Most álarc van rajtam, zord és hideg,

De letépem,

Vagy szelíden, míg elfutja a könny,

Öledbe hajló arcomról lemállik,

S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden

Mindhalálig.”

(Tóth Árpád: Álarcosan)

Ajánló:

Müller Péter: Gondviselés

Müller Péter: Boldogság

Müller Péter: Szeretetkönyv

Müller Péter: Titkos tanítások

Müller Péter: Örömkönyv

Müller Péter: Jóskönyv