Egyszer sírok, máskor nevetek.
Egyszer úgy érzem, fáj minden szó,
Máskor a rosszban is meglátom a jót.
Néha úgy érzem, elvesztem,
Néha pedig önfeledten nevetek.
Néha csak csendben fekszek az ágyon,
Néha tőlem zeng az egész város.
Sokszor temetem kezeimbe arcom,
Sokszor húzok fejemre maszkot.
Azért, hogy ne lássák mi az mit érzek,
Ne lássák, azt hogy belül majd elvérzek.
Lássák azt hogy nevetek,
Ezzel talán még örömöt is szerzek.
Ám az Élet hullámvölgye kegyetlen,
Hiszen egyszer fent, máskor lent.
Nekem jól átjött a mélyre zuhanás érzése, vagy te jól átérezted a mélyre zuhanásom érzését.:) Jó a dinamikája, a vége tényleg hatásos.
VálaszTörlésÉn leginkább az eredetiséget hiányolom ebben az írásban. Sem formailag, sem tartalmilag nem nyújt különlegeset.
VálaszTörlésMegfogalmaz egy olyan életigazságot, ami tulajdonképpen evidenciának számít.
Ezen formai játékkal, stilisztikai bravúrral lehetne javítani, de ez elmarad.
Az írás szerintem a szerzőről szól a szerzőnek, nem érzem, hogy megszólítaná az olvasót.
Közhelyekkel tűzdelt köznapi szöveg. Semmi köze a lírához!
VálaszTörlésKedves Erika!
VálaszTörlésMinden bántó szándék nélkül állítom: ez egy nagyon kezdetleges versike. A ritmikája hiányos, többnyire az élőbeszéd ritmusát veszi fel (magyarban ez a jambus), máskor pedig a gyerekversek ütemhangsúlyát. A rímelése mesterkélt, nagyon mű. Látszik rajta, hogy az író elsősorban nem kifejezni akart valamit, hanem költeményt akart írni, amely a tudatában a rímes, könnyen szavalható, amolyan trallala típusú írást jelenti.
A sorok, gondolatok között nincs semmi összetartó elem, a szöveg igazából értelmetlen, az egész kusza ellentétek halmozása, amelyek ráadásul még csak nem is egyediek.
Hogy szemléltessem:
„Egyszer úgy érzem, fáj minden szó,
Máskor a rosszban is meglátom a jót.”
Az egyszer-másszor szófordulaton kívül tartalmilag ez a két sor egyáltalán nem kapcsolódik össze.
Vagy nézzük meg a második és harmadik strófát.
A másodikban eltemeti, eldugja a lírai én az arcát, hogy ne lássák, a harmadikban viszont láttatja magát.
Holott ennek a már felvett maszkról kéne szólnia, hiszen a maszk nevet, nem a lírai én. Ezt nagyon egyszerűen meg lehetne oldani a harmadik strófa első sorát átalakítva: Hogy azt lássák: nevetek …
Így máris más a jelentése.
Aztán a központozásról, nyelvhelyességről néhány szó:
„Néha csak csendben fekszek az ágyon,”
Helyesen: fekszem.
„Sokszor húzok fejemre maszkot.
Azért, hogy ne lássák mi az mit érzek,”
A maszkot szó után vessző kell, nem pont, ugyanis két tagmondatot választ el, nem két külön, önálló mondatot.
Ezen kívül a mi az után vessző.
„Ne lássák, azt hogy belül majd elvérzek.”
A vessző az „azt” só után kell, nem előtt.
„Lássák azt hogy nevetek,”
„Hogy” előtt vessző.
A verszárlat nagyon kurta, aránytalanul rövid, ráadásul olyan, mint ha elharapták volna.
Tényleg nagyon aranyos, de kezdetleges. Senki sem születik profi költőnek, mindenkinek csiszolódnia kell, úgyhogy nem kell elkeseredni, hanem meg kell próbálni levetni a versről alkotott előítéleteket (rímes, dallamos trallala) és olyan dolgokkal kell előrukkolni, amivel még senki, vagy úgy, ahogyan még senki. Azt tudom tehát mondani, hogy sok-sok gyakorlás, még több olvasás, hogy meglegyen az a stílus, az a hang, amelyen a líra meg tud szólalni, és akkor még több gyakorlás.
P.