A Magány ringyója

Sötét éjszakában apró légzések,
egyre erősebbek, férfiasak, mélyek.
Felém közeledő árnyéké ezek
célpontja lettem, nyúlnak a kezek!

Átkarol engem; derekamon a tenyér,
zúzmarás lehelletet fúj az alak felém,
füstként körülvesz, párás lesz szemem,
lehűl a légkör, leszűkül a terem.

Hagyom magam. A parkettre húz,
óvatlan pillanatban pattan el húr.
Szédítő tánc ez, homály fedi a mindent,
dallamos akkordok hallatszanak itt bent.

Pislákol a fény, dübörög az üveg,
kopog a cipőm, gyorsul az ütem,
düböröd az ablak, az ajtó, a fal,
teste beszél:engem akar.

Vágy-ár zúdul felé, szakad a bilincs,
nő a feszültség, mozdul a kilincs,
nyikorog az ajtó, bekúszik a fény,
átölel minket, egyre közelebb lép.

Döbbenet ül arcomra mire a köd foszlik,
világos már nekem: te vagy az, most is.
Magány, a régi szeretőm, ki nem hagy el soha,
bánatom az élelme, testem az otthona.