Modern művészet?

Széplelkű ifjú szőke kislány volt Irénke, akit az édesanyja egyedül nevelt. Szerette az irodalmat, az volt a kedvence, ezért továbbtanulásnál olyan iskolát választott, ahol kiemelt tantárgyként szerepelt.

Mivel a két nő egymásra volt utalva, kapcsolatuk sokkal szorosabbá vált, mint általában véve egy anya-gyermek viszonyban. Mindig minden titkot megosztottak, bármi történt elmesélték egymásnak. Ha a kislány nem volt jó hangulatban, az édesanyja azonnal megérezte, és viszont.

Történt egyszer, hogy Irénke megfeledkezett a színházról, amit pedig előtte megbeszéltek. Sietve érkezett haza délután háromkor vidékre a fővárosi iskolából.

- Szia drágám! Megérkeztél? – örült meg az anyja.

- Megérkeztem, de rohanok vissza a következő busszal, mert ma lesz a színház!

- Milyen színház?

- Tudod, amiről beszéltem egy hete!

- Nem emlékszem…

- Most mindegy, rohanok! – kiáltotta, és ledobta a táskáját. Lezuhanyozott, szépen felöltözött, és az anyja elé állt.

- 900 Ft lesz a jegy…

- Rendben, akkor adok 1500 Ft-ot, egy kis zsebpénz… mint is néztek meg? – érdeklődött az asszony, amíg előkotorta a pénzt a tárcájából.

- Egy nagy költőnkről szól, de igazából nem figyeltem oda, majd elmesélem, ha hazajöttem!

- Melyik színházban lesz?

- Nem tudom…

- Mi a címe?

- Jaj, édesanya! Ne kérdezgess már! Ezt most tényleg nem tudom, valahogy teljesen kiment a fejemből, de a magyartanár azt mondta, szenzációs, és aki elmegy, kap egy ötöst! Ő már csak tudja…

- Értem… bár neked nem szükséges az ötös, van belőle elég, vagy nem?

- Igaz, de nem azért megyek, hanem azért, mert a többiek is jönnek, érdekel, amit a költőről előadnak!

- Hová fajul a világ? Ötöst lehet kapni azért, ha egy diák elmegy színházba? – morgolódott.

- Látod… ez van! – vont vállat a lány.

- Veled mehetek? – csillant fel az anyja szeme.

- Most nem… a tanár azt mondta, alig tudott jegyet szerezni nekünk, még jó, hogy én befértem! Az utolsó pillanatban szóltam!

- Persze, persze, értem én, nem akarsz égni velem!

- Nem, más esetben szívesen elvinnélek, de most tényleg minden jegy elkelt!

- Azért gondoltam, mert ez a költő nekem is a kedvencem volt… na, mindegy, majd elmeséled… siess, nehogy lekéss a buszról!

- Csók! – nevette a lány és elviharzott otthonról.

Az anyja egy ideig mormogott magában a „hová fajul ez a világ?” kérdésén, majd folytatta szokásos tevékenységét.

Addig azonban nem tudott elaludni, amíg a lánya nem érkezett haza. Éjfélig olvasott, tévét nézett, sehol nem találta a helyét. Végre éjfél után pár perccel meghallotta a lépteit. Mire az ajtóig ért, ott termett, és kitárta előtte.

- Szia, édesanya! – köszöntötte meglepetten.

- Szia, kislányom! De jó, hogy megérkeztél! – zárta vissza kulcsra a bejárati ajtót.

Érdeklődve követte, várta, hogy meginduljon a szóáradat, de a lány némán bement a szobájába, levetette a ruháit, átöltözött, és szótlanul közlekedett a lakásban. Abból már sejtette, hogy valami nem úgy történt, ahogyan eltervezte…

A konyhában ennivaló után nézett, de a színházról egy szót sem szólt. A fülei pirosak voltak, a szemében furcsa szikra égett, az arcán mintha szégyenpír égett volna.

- Az egyik gyorsétteremben vettem egy müzlit joghurttal… - kezdte.

- Igen?

- Igen, de ne tudd meg! Ekkora volt az egész! – mutatta a kezén.

- Nem mondod…

- De igen, úgyhogy megfogadtam, soha többé ilyesmit nem veszek ott! A kiskanál nagyobb volt, mint a doboza, és majdnem 500 Ft –ba került!

- Rablás!

- Az bizony, komolyan mondom, éhen halok! Azért vagyok kénytelen túl az éjfélen bekapni valami igazi ételt!

- Nem azt mondtad, hogy gyrost veszel?

- De igen, csak bementünk a barátnőmmel, és megkívántam a joghurtot, meg aztán azt gondoltam, hogy az egészségesebb éjszakára! – felelte, és a tányérra tett rizibizit, és fasírtot betolta mikroba.

Közben elővette a savanyú uborkát, a majonézt, és a sajtot. Amikor megmelegedett az étel, ráreszelte a sajtot, és jóízűen elkezdett falatozni.

- Te nem eszel velem? – kérdezte az anyjától.

- Nem… ilyenkor?

- Igaz, mindjárt reggel… de azért ezzel a csokival zárom a mai napot, illetve kezdem a holnapot, mert ma már holnap van, azaz ma… - vigyorgott először, mióta megérkezett, és felmutatta a kis szelet finom, krémes tejcsokit.

Tovább majszolta az ételt, és már majdnem mindet megette, amikor végre belekezdett abba, ami láthatólag nyomta a szívét.

- A színházról… jobb nem beszélni…

- Miért? – kérdezte lélegzet visszafojtva az anyja.

- Először is a hely, ahová mentünk… sajnálom, hogy a legjobb göncömet vettem fel oda! Oda? Kár volt!

- Nem értem…

- A hely, ahová mentünk, egy lepusztult, romos, koszos, büdös nem is tudom, minek nevezzem, bérház, elhanyagolt kutyaól? Volt…

- Nem színház?

- Nem színház! Sőt, még azt is megkockáztatom, nem is ház! Talán egy régen elhagyott raktárépület… igen, igen, az biztos, hogy egy raktárépület volt, egy sufni! A papa sufnija különb tőle!

- Komolyan? – ámult az anyja.

- De az még mind semmi! Amit előadtak… hú!

- Mesélj!

- Jó, hogy nem jöttél velem! Sajnálom, hogy elmentem…

- Mondd már!

- Szinte ki sem jön a számon… annyi trágárság, amit ma este hallottam, egész életemben nem fordult meg a fejemben!

- Trágárság?

- Igen! A f… a b… meg, a megb… a p… a legszebb szavak voltak!

- Most viccelsz?

- Nem! Úgy nézek én ki, mint aki viccel? Felháborító! Ha nem lett volna ott a magyartanár, akkor simán felálltam volna, és eljövök! Hidd el! Szörnyű volt! Másfél óra ocsmány utcai káromkodás egy lepukkant helyen, és még fizettünk is érte!

- A mindenit! És a tanár mit szólt?

- Neki tetszett, ő akarta, tudta, milyen! Azt mondta, ezt mindenkinek látni kell, annyira jó!

- Én nem értem… akkor a szülőin miről papolnak örökké? Ezek a pedagógusok? Milyen példát mutatnak a mai ifjúságnak?

- Mondtam neked, hogy ez a tanár nem normális!

- Én meg nem hittem el! De ha tényleg ilyen előadásra vitt, akkor mit vár el tőletek? Mit szóltak a diákok?

- Kínjukban röhögtek! Pontosabban fetrengtek a röhögéstől…

- És hogy jön mindehhez a költő?

- Hát ez az… arról szólt a „mű”, hogy egyszer a költőt megkérte egy nő, hogy írja le minden gondolatát, ami eszébe jut, bármi az!

- És?

- Ezeket gondolta, hogy az anyámat megb… a keresztanyámat is… a f… + a p… = b…

- Színészek így beszéltek a színpadon? Alig tudom elhinni…

- Pontosabban egy színész, és az sem színész volt, ez valami mozgásművészeti stúdió, vagy micsoda…

- Egy ember szerepelt benne végig?

- Igen, de a szereplés az erős túlzás, mert csak ült, illetve lerogyott egy székre, és néha előadott egy verset, a költő minden gondolatát elmondták, sőt, projektoron kivetítették a disznóságokat, rajzokkal illusztrálták a mondanivalót!

- Rajzokkal?

- Igen, nézd, így! – vett elő egy papírt, és lerajzolta.

- Felháborító! Sosem gondoltam volna!

- Én sem… így bízzon az ember a tanárokban! Gusztustalan volt! Sajnálom, hogy elmentem, inkább itthon tettem volna valami hasznosat! Ja, és még egy mosolygós fejecskét is mellékeltek a disznóságok mellé! Tudod, elismerem, hogy az embernek sok mindenféle marhaság megfordul a fejében, de itt némelyik nagyon állat volt!

- Szegény költő, besározták az emlékét!

- Igen, sárba tiporták!

- El sem hiszem… - hüledezett az anya, aki egyik ámulatból a másikba esett, szinte el sem akarta hinni a történteket, pedig látta maga előtt a felháborodott lányát.

- Ha nem hiszed, kérdezd meg a tanárt!

- Az osztályfőnök tud róla?

- Nem hiszem…

- Mármint arról, miről szólt az előadás?

- Fogalmam sincs, kérdezd meg a szülőin, vagy a fogadóórán!

- Elismerem én is, szoktam káromkodni, vannak néha fura gondolataim, de azokat nem verem nagydobra, nem vagyok prűd! De! Egy ilyen nagy költőről nem illik, már csak tiszteletből sem ilyen dolgokat terjeszteni! Hát hogyan becsülik meg a fiatalok a nagyjainkat?

- A költők is emberek voltak, másrészt ez akkor történt vele, amikor valami elmegyógyintézetben kezelték, elektrosokkot is kapott, meg hasonlók…

- Akkor sem hiszem el, hogy ilyen gondolatai voltak, pontosabban az anyámat… azt nem hiszem, hiszen úgy tudom, sőt mindenki úgy tudja, ő tisztelte, és imádta az anyját! Ha magamból indulok ki, nekem például, sohasem jutott volna ilyesmi az eszembe… ráadásul vannak istenes versei is… nem hiszem el, ezt az előadók találták ki! És mit szólt hozzá a nő, aki erre kérte, hogy írja le?

- Az nem derült ki az „előadásból”, helyesebben fogalmazva, semmi sem derült ki! Se eleje, se vége, se semmi!

- Felháborító! Ezt nem hiszem el! Ezek a művészek? Ilyen a mai művészet? Ezt nevezik művészetnek? Meg mindenféle csodaszavakkal felcímkézik, és a közönség elé merészelik tárni?

- Én sem hinném, ha nem lettem volna ott!

- Mi vagyunk a hibásak, egyrészt, ha elmegyünk, másrészt, ha nem hagyjuk ott a szemetet, és nem fütyüljük ki onnan a selejtes előadókat! Régebben ilyesmi nem fordulhatott volna elő!

- Az előadók attól még lehettek jók, ez csak egy ilyen mű volt!

- Nem kötelező elvállalni minden szerepet!

- Lehet, hogy abból élnek meg…

- Na jól van, nyugodjunk meg, és menjünk aludni! Úgy látom, ezen mi már nem tudunk változtatni!

- Szerinted ezek után képes vagyok nyugodtan aludni? Én a fiatalok között élek, tudom, hogy beszélnek, de ez mindent überelt!

- Megértem… azért próbálj megnyugodni, és én is… megyek a szobámba, már fél kettő van… holnap korán kelünk…

- Igen, tudom, én meg kibírom valahogy!

- Jó éjt!

- Jó éjt neked is! Azért majd kérdezz rá a tanárra!

- Tudod, mit? Nem kérdezek! Nem ér annyit az egész…

- Igazad van, én majd legközelebb előbb tájékozódom, hogy mire megyek!

- Rendben! Puszillak, aludj, és próbáld meg elfelejteni!

A fiatal lány megpróbált elaludni, de folyton a rajzolt képek jelentek meg a szeme előtt, és a fejében hallotta disznó szavakat. Hetekig nem tudta kiverni a fejéből…