Vágyódás

Hajnalra majd gyűrött párnád arcodon hagyja nyomát, de
most még lezárt szemhéjad alatt eléd tárul egy távoli, titkos világ
Gyönyörű homlokodon kisimul lassan a szakadéknyi ránc,
mit a hosszú évek szorgalmas keze gondekével szánt.

Szeplőtelen bőröd sápadt viaszfényben izzik fel, ahogy
a függöny redői közt bekúszó neonfény érzékien átölel
Kinyújtanám érted-reszkető kezem, de félek, hogy
érintésemre ez a néma pillanat, sikoltva elszelel.

Kínzóan utat tör mellkasom alól a szaggató fájdalom zaja, s
dübörgő hangjára remegve omlik lábaim elé a csodabirodalom fala ,
Bágyadtan tárul fel robajára íriszed, s szól hozzám kérdő, hangtalan szava,
– Aludj nyugodtan! Csak a Szélkirály üli tébolyult nászát odakinn a fakó csillagok alatt.

Nyugtató balzsam lényednek minden csitítgató szavam, s
mint az engedelmes gyermek, ismét álomvilágodba zuhansz,
Hisz gyengéd, s óvó lelkem nyújt neked boldogító tudatot,
miközben elrejti, miként tombolnak benne pusztító viharok.

Mert bíz’ örömmel elragadnálak! S járnám veled az ősi táncot a pokol lángjain,
majd kábult lelkedet magára hagynám a gyönyör keserves romjain
Ily lázas gondolatok kergetik egymást, s gyötörnek szüntelen,
mi ellen téged, s magamat védeni, rozsdálló akaratom kénytelen.

Csak nézem, ahogy alszol, levegőt venni is alig merek, mire
ajkad szegletéből a boldog elégedettség ravaszul rám nevet, de
Önuralmam csüggedt acélpántjai mégis megzabolázzák őrjöngő vágyaim,
elfordulok tőled, s lemondóan bámulom a mészfalon táncoló éjszaka árnyait.