Esszé?

Érdemben máig sem definiálható szépirodalmi fogalom.

Ahány esszéíró, annyiféle esszé.

Kétségtelen, hogy valamiről alkotott magánvélemény, akár nevezhetném állásfoglalásnak, vagy őszítne kitárulkozásnak, amennyiben ez lehetséges. Persze mindez, a szépirodalom eszközeivel előadva.

Témaválasztása egészen szabad, arról ír az illető, amiről csak akar.

Na, itt kezdődik némi zavar…

Ha valami politikai témában esszézik, vállalnia kell annak következményeit, ami ránézve lehet katasztrofális is, mert kiadja magát, ha hozsánna, akkor gusztustalan talpnyalónak bélyegzik, ha meg az ellenkezőjét teszi, jobb nem is gondolni végig.

Irhat a szeretet és boldogság fontosságáról, egy társadalmat jobbító szándékkal, de könnyen nevetség tárgya lehet, mert: Átcsaphat a téma egy negédesnek ható szirupos szortyogásba, amit nem hisz el senki.

Mert az emberekkel mindent lehet, csak tanítani nem lehet őket.

Nem okulnak kudarcaikból, minden szellemi szint, vagy színtelenség után termelődik, folyton elölről kellene kezdeni az okítást, a figyelemfelhívást, ami gondolatok kizárólag az ő céljait szolgálnák, és ennek a folyamatnak csak a világvége tudna véget vetni.

Ahogy az atommal lehet reaktort építeni, lehet atombombát is, a szeretettel és jósággal is lehet visszaélni, aminek pusztító ereje közismert.

Tulajdonképpen az esszék is vallomások, bizonyos témákban szült álláspontok, hitek látható nyomai, az író hatalmától függően lesz törvény, amit be kell tartani.

Lehet magyarázni és félremagyarázni, értelmezni többféleképpen, mert a jót, szinte rákényszeríteni lehet a társadalomra, bezzeg a rosszat nem nehéz.

A témákban kibontakozni, kitárulkozni, gyakran előbb nyilvánítják az írót szentimentálisnak és infantilisnek, mint követendő igaznak.

Na meg az is igaz, hogy egy esszé, egy illetőnek, egy alkotott véleménye, semmiféle igazolás nincs mellékelve, hogy igaz.

Könnyen előfordulhat, hogy fontoskodó, okoskodó szójátékká degradálódik az egész mű, valami olyasmivé válik, mint például: Örülök, hogy nem szeretem az uborkát, mertha szeretném, megenném, pedig utálom…/ Morgenstern/

Egy esszé könnyen tűnhet tudálékos fontoskodásnak, amit azonnal rühelleni kezdenek, és azértsem szívelik meg, bár titokban mindenki érzi, hogy igaz.

Egy emberi társadalom mindent el tud viselni, csak az igazat nem.

Borzalmas, emberhez méltatlan tettek, majd mea culpa, egymásra mutogatás, és kezdődik újra.

Jóság, szeretet, ugyan kérem. „Hol van már a tavalyi hó”

Már én is mosolygok csak, ha a szeretetről, jóságról, belső tisztességről olvasok, mert egy gleccsernek okosabb beszélni, mint az embereknek.

Igen. Van, és lenne miről esszéket írni. De Rózamama a pincéjében felhalmozott konzervjei között érzi biztonságban magát, amit Momó még nem igazán ért.

Addig van neki szerencséje.

Mikor egy esszé kerül a kezembe, ami csupa megértés és szeretet, felvijjognak bennem a szirénák, és keresem, hol van a gödör.