Miért a vers…?
„A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon – mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény?”
(Gyurkovics Tibor: A vers)
Hosszú ideig pislákolt bennem valami makacs kis fénynyaláb, mígnem megértettem: égni szeretne, világítani, megmutatni magát, megmutatni nekem is valamit – igen, talán a valóságos válaszokat, az értelmet adó földi lét fontos állomásain.
Talán végre választ kaphatok a titokzatos, hosszú ideje válasz nélkül maradó kérdés(ek)re:
- Miért akarok én mindenáron verset írni?
- Mikor kezdődött az a belülről meg-megrezzenő, félénk bíztatás? Bíztatás volt-e egyáltalán, vagy furcsa játék az érzékeimmel, érzéseimmel, vágyaimmal, ambícióimmal, önmagammal?
- Mi történt velem akkor, amikor egy réges-régi nyári délutánon papírra vetettem az első sorokat?
- Mi volt a célom ezzel, s volt-e egyáltalán? Miféle ösztön, vágy, kényszer - ha volt ilyen - hajtott, űzött afelé, hogy kitörjek saját csendemből? S ha már megtörtént, van-e jogom, s mekkora felelősség az, hogy gondolataimat néha versnek hiszem, s így tárom mások elé - ebben a hitemben – és nem tévhit vezet-e ma is?
- Mit akarok én egyáltalán ezzel? Mit várok az emberektől? Nem mérhetetlen önzőség-e csupán e vágy, vagy – uram bocsá’ - nem ártok-e ezzel azoknak, akik „olvasnak gondolataimban”? Hiszen azt, hogy megosztom gondolataimat – írásban és másokkal is - már nem ösztönösen teszem, hanem tudatosan, tehát valami célom van ezzel… - de mi ez a cél? Kinek jó, ha jó egyáltalán, vagy hasznos-e valakinek?
Nem sorolom tovább a fel-feltoluló kérdéseket, unalmas volna, és lehetetlenség lenne felsorolni is. A fontosabb talán az, hogy néhány évvel a fiam halála után megérkezett néhány válasz.
Elsőként talán az, hogy ezt a vágyat - nevezhetjük írás-kényszernek is - a fiam elvesztése hozta ki belőlem, még akkor is, ha valahol mélyen a génjeimbe kódolva szunnyadt sokáig. Emlékszem, ekkor még minden ösztönösen történt: valami különös, belső késztetésre, és nem görcsös, ragaszkodó törekvéssel, rímkereséssel, inkább úgy, ahogyan néha nagy-sokára kibuggyan a könnyünk, és végre felszabadultan sírni kezdünk, amitől aztán könnyebbé válik a lelkünk. Mintha megtisztulnánk…
Valahogy így írtam 2001-ben az első félszeg sorokat, majd sorban a többit, amelyekről akkoriban még csupán sejtettem, hogy hasonlítanak a vershez. Ám akkor, a legmélyebb gyász idején nem is volt ez fontos. Sokkal fontosabb volt kapaszkodni bármibe, ami erősített abban a hitemben, hogy talán ezzel (is) valami nagyon szoros, titokzatos kötelék maradhat majd a fiam, és köztem.
(Különös volt, hogy soha nem kellett erőlködve bíztatni magamat, hogy „most akkor írj egy verset…!” Csak üldögéltem a napsütötte teraszon - hozzáteszem, rengeteg verset olvastam akkoriban is, ahogy egész életemben, és ez is mindenképpen meghatározó lehet a történésekben - és írtam a gondolataimat, amelyek valamiért néha vershez hasonló rímekben születtek meg a papíron, és kivétel nélkül, mind a fiamnak szóltak.)
Ekkoriban egyre többet olvastam – elsősorban verseket, és egyre többször szedtem rímekbe érzéseimet, amelyek révén a kötelék, köztem, és örökre eltávozott fiam között nem lazult, sőt, egyre erősödött…
S az út során megérkezett a másik fontos válasz: akinek lételeme az olvasás, és felismeri az anyanyelvében rejlő felbecsülhetetlen értékű ajándékot, azt érheti bármilyen életöröm, vagy elviselhetetlennek tűnő bánat, tragédia, érezheti magát éppen a mennyországban, vagy a pokol mélyén, mindig vele maradnak leghűségesebb társai, a könyvek, amelyek felerősítik az érzéseket, az érzelmeket, és hol kacagtatnak, hol segítik feltörni a lélek legrejtettebb zugaiban kövesedő fájdalmat. Emléket idéznek és feledtetnek. Általuk akaratlanul megismerhetjük az emberi lélek legtitkosabb rejtelmeit, és valami különös kegyelem folytán szinte elénk hullnak a könyvespolcról, akkor, és azok a könyvek, amelyikre éppen abban a létállapotban szükségünk van.
Velem is így történt. A könyvek nem hagytak magamra soha, akkor sem, amikor úgy éreztem, elhagyott az Isten.
Rádöbbentem, hogy aki megismeri, megízleli ezt a különös csodát - az olvasás gyönyörűségét - az már soha nem képes e nélkül élni. Lelkében örökre ott maradnak a könyvek lenyomatai, a könyvélmények, amelyek élethosszon át elkísérik az embert.
Idővel kívülről tudjuk a verssorokat, képzeletünkben felidézzük, újra és újra átéljük a tragédiák, komédiák, regények hőseit, régvolt, vagy eljövendő korok hangulatát, azonosulunk a szereplőkkel. Ha olvasunk, kilépünk zárt világunkból, kitágul számunkra a világ, és sohasem leszünk magányosak.
És íme: a harmadik kérdésre is megjött a válasz:
Az évekig tartó álmatlan éjszakák emléke, amelyeken akarattal rémálmokat idéztem a fiam halálának utolsó, sohasem látott, de legszörnyűbbnek elképzelt perceiről. Sokáig azt akartam, hogy szakadjon meg a szívem a fájdalomtól… - és valahányszor, valami titokzatos erő versrészletekkel kergette el a borzalmas látomásokat…
Néha hajnalig verseket mormoltam magamban, mert akkoriban még imádkozni is képtelen voltam.
Igen, válasz ez arra a fel-felbukkanó kérdésemre is: miféle erő húzott vissza saját magam őrületbe kergetésétől? A válasz: hogy minden éjjel segítségemre siettek leghűségesebb társaim, a könyvek, a versek, hogy elűzzék belőlem a kegyetlen, ám értelmetlen önmarcangolás démonait.
A többiről már meséltem a Nekem a vers a lelkem is, és a Sem író, sem költő nem vagyok című írásaimban.
Egy mondatban mégis megismételném a néhány évvel ezelőtt kezdődő, és ma is tartó „íráskényszer” lényegét, amely szintén fontos válasz „megvilágosodásom” útján:
- az írásaimon át talán csak annyit szeretnék elmondani az embereknek a magam szerény eszközeivel - néha vers-próbálkozásokkal - hogy van kiút a legkegyetlenebb sorshelyzetekből is. Szeretném elmesélni, hogy honnét, hova érkeztem, s talán azt is, hogyan… Ha csak egyetlen embernek is erőt adhatok, s valami apró fény érinti meg - a remény fénye -már érdemes volt. Mindezt úgy szeretném - és talán ez nem szerénytelenség - hogy valamennyit tanítsak a sorsommal az embereknek… túlélni és azután újra élni…
Úgy szeretnék mesélni, hogy életemmel, megélt sorsommal tanítsak, ahogy én is tanulni szeretnék - másoktól…
S hogy miért éppen most jutott eszembe mindez? Mert aktuális.
Manapság, az Internet korában jó az, ha az emberek élnek a lehetőséggel, és megosztják egymással gondolataikat, akár versben, vagy vers-próbálkozásokkal is. Rossz az - nagyon rossz - ha olyannyira öncélú ez a késztetés, hogy például ordító helyesírási hibák hemzsegnek az írásokban.
Vallom, hogy minden ember, aki írásban közzéteszi gondolatait, tartozik annyi tisztelettel anyanyelve, és a másik ember - az olvasó iránt - hogy elsőrangú felelősségeként, legjobb tudásához mérten igyekszik ezeket a borzalmas hibákat elkerülni, akár úgy, hogy ha bizonytalan, a közlés előtt segítségül hív valakit, vagy él az interneten is elérhető szabályzatok útmutatásaival.
Szerintem nagy kárt okozunk azzal, ha alapvető nyelvtani hiányosságokkal „verset” írunk… (Hangsúlyozom: nem a figyelmetlenségből történő elírásokra, és a néha még vitathatónak is számító vesszőhibákra gondolok.)
Ismét egy újabb válasz - magamnak is: azért írunk, hogy megosszuk másokkal gondolatainkat. Vágyunk arra, hogy visszajelzés érkezzen.
De vajon milyen visszajelzésre várunk? Őszintére? Ebben már nem vagyok annyira biztos, sőt abban sem, hogy tényleg az olvasó, a másik ember visszajelzésére, véleményére vágyunk, hiszen a legtöbb esetben mi magunk már jó előre eldöntöttük: „remekművet” írtunk! Akkor is, ha tartalmát, stílusát, és a mondanivalót illetően is semmitmondó, csapnivaló, és sajnos, gyakran a már említett, ordító helyesírási hibáktól hemzsegő „alkotással” kápráztatjuk - elsősorban tehát magunkat, de olvasóinkat, a másik embert is!
Ébredésem egyik fényes kis lángocskája tehát azt dúdolgatja csúfondárosan: a legtöbben magunknak írunk… Önzőn, öncélúan. Nem vagyunk kíváncsiak igazán a másik ember véleményére - többnyire el sem viseljük, ha ő másként vélekedik „művünkről”, vagy uram bocsá’ - akár nagyon udvariasan a hibáinkra figyelmeztet. (és itt nem a durva pocskondiázásra, udvariatlan, lenéző vélemény-nyilvánításokra gondolok)
Nem tudunk egymással kommunikálni. Talán nem is akarunk. Pedig írni - akár csak virtuálisan és amatőr módon - és egymással kommunikálni nem kötelező, akkor sem, ha valami különösen szép, vagy rendkívül tragikus létélményt élünk éppen meg. Ezek az élmények úgy is gyönyörűek, vagy fájdalmasak, ha nem írjuk le, nem festjük meg. S ha mégis megtesszük, soha ne feledjük a felelősségünket anyanyelvünkért, egymásért, magunkért. Tekintsük egymást embernek, akár írunk, akár kritizálunk. Ne feledjük: írásainkkal tanítunk, és esetleg rosszul, rosszat!
Talán a legfontosabb nem is az, hogy műveink igazi alkotások-e, vagy azzá lesznek-e valamikor, hanem a közzétett alkotásokba rejtett üzenet lehet: megosztok valamit másokkal, amit legjobb tudásom szerint, alázattal teszek, és talán olyan módon - bármily egyszerűnek tűnik is ez a tudás - ahogyan egyedül csak én tudom, ahogyan senki nem képes erre, csakis én.
S ha ez sikerül, mert a visszajelzések ezt igazolják, akkor köszönjük meg a sorsnak, hogy adhattunk valamit abból, ami a miénk, és így, ezzel az alázattal fogadjuk a felénk érkező üzeneteket is.
Tanuljunk jót - de csakis jót - egymástól, és olvassunk sokat – de ne csak egymás írásait! „Olvassunk egymás gondolataiban” tisztelettel, de ne feledjük soha: írni és olvasni a világon egyedül az ember képes. Éljünk e csodával, és ne visszaéljünk!
Verset olvasni – hát még verset írni - gyönyörűség… Az emberlét egyik legkülönlegesebb adománya.
Kalandozzunk kicsit együtt a XX. századi világirodalomban, alázattal, csodálattal…
Tanuljunk nagyjainktól.
Nikola Vapcarov: Búcsú
”Majd álmaidban meg-meglátogatlak,
mint messzi vendég, kit senki se várt.
Ne hadd hogy kinn az úton ácsorogjak,
az ajtót be ne zárd!”
(Kardos László fordításában)
Salvatore Quasimodo: Talán a szív
„A hársak csípős illata elmerül
az esõs éjszakában. Hiábavaló lesz
az öröm korszaka, viharos kitörése:
villámharapása úgy szétporlik, mint a víz.”
(Képes Béla fordítása )
Szergej Jeszenyin: ITTHON VAGYOK
„Itthon vagyok, együtt megint
e tűnődő, szelíd vidékkel.
A hegy mögül még visszaint
a fürtös alkony, lágy kezével.”
(RAB ZSUZSA ford.)
Pablo Neruda: Mezítelenül, akár a kezed, oly egyszerű vagy
”Mezítlenül, akár a kezed, oly egyszerű vagy,
parányi, sima, földi, áttetsző és kerekded,
hold-vonalú a tested, almafákkal szegett út,
mezíten oly sudár vagy, mint meztelen kalászok.”
(Somlyó György ford.)
Paul Éluard: Szemed íve
„Szemed szivem egész körülveszi,
édes táncával körülrepdesi,
idő dicsfénye, biztos éji bölcső;
s csak azért nem tudom mindazt, mit éltem,
mert szemeid nem mindig láttak éngem.”
(Somlyó György ford.)
JEAN COCTEAU: AZ ÁLOM ELKERÜL
”Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel
a nyakamon pihen;
mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el
s elaltat hirtelen.”
(Radnóti Miklós fordítása)
George Bacovia: LILA ALKONYAT
„Szép, őszi alkonyat, lila…
A háttérben két nyárfa foltja lágyan:
Apostolok dús, lilaszín palástban -
A város lángoló lila.”
((Kiss Jenő fordítása)
Apollinaire: Búcsú
L' Adieu
„Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sohse látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod”
(Ford.: Vas István)
Rilke, Rainer Maria: Oltsd ki szemem
„Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,
tömd be fülem: én hallom
hangtalan szád,
lábatlanul is elkúszom utánad,
és hogyha kell, száj
nélkül esküszöm rád. „
(Fordította: Nemes Nagy Ágnes)
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése