Úgy szólt,
mint az elhallgattatott
és átlengett a csenden.
A kezét láttam, szétomló haját,
fényt fésült ránk az árnyakból
mielőtt beesteledett
s a konyhakövére leült közénk.
Mióta nincs,
azóta érzem izzását
a lámpa-sötétnek,
visszanéz a múltból
homlokom mögül,
belém simul,
mint testbe a lélek,
hogy ne maradjak nélküle
soha egyedül.
A konyha kövére
leül ma is mellém.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése