Betűtánc

Nem emlékszem arra a napra.

Nem tudom felidézni az évszakot, az ablakon túli világot.

Csak a leengedett redőny alatt besikló keskeny fénynyalábot, mely kettévágta a szobát. Felmelegítette a sötét levegőt, beragyogta a szőnyeget. Még a vajsárga szálaira is emlékszem… puhaságukra a karomon, ahogy a könyvemmel lefekszem a napsugarakra. Lábaimat kinyújtóztatom - ne érjék el a hűvös sötétséget-, a gerinc megreccsen, ahogy felnyitom a borítót. Államat a tenyerembe támasztom, a lapon feltűnő cím az emlékeimbe fúrja magát. Helyet keres magának, egy érintetlen pontot, ahol nyomot hagyhat – reméli örökre. Remélem örökre.

És az első szavak már hangot is alkotnak a fejemben. Halk, bizonytalan, idegen, még sosem hallott. Betölti az elmém, sejtet egy érzést… benne a formálódó hangulatot, a mélyen fojtott indulatot. Kitágítja a rendelkezésre álló teret, átszakítja korlátait, lesiklik a testembe, szétárad a sejtekben, már az érzés… már az enyém.

A mondatok testet öltött személyiséggé válnak, alapkövei lesznek egy világnak, mely a fejemben ölt alakot. Biztos talajt ad a lábnak, elérhetetlen kékséget az égnek, semmibe nyúló határokat: szabadságot a képzeletnek. A lapok zörögnek, mint az életre kelő környezetben a levelek, már érzem őket a kezemben.

Emlékszem azokra a lapokra.

Fel tudom idézni a hangot, a képzeleten túli világot.

Azonban a fénynyaláb megtörik, árnyék kúszik mellém a szőnyegre. Csendes mozdulatlanságban vár, míg a fejezet végére érek, feltűnök a két világ határán. Türelemmel figyeli, miként tűnődöm: melyiket válasszam?

Végül azonban az elnyúló, fekete alakra nézek.

- Zavar, ha közben újra játszom? – kérdezi, és én megrázom a fejem.

Hallgatom, ahogy széket húz a napsugarakba, elhelyezkedik, hallom a fa kongását is, mikor a cselló a mellkasának simul - mintha szíve dobbanna rajta. Kezében siklanak a vonó szálai - tudom, hogy a füléhez emeli, nehogy elveszítse hangjukat -, majd a húrokon, vagy talán az idegszálait rezegtetik… Reméli örökre.

A hangok most másképp szólnak, mert más a hangulat... Kitágítják a rendelkezésre álló teret, átszakítják a korlátokat, lesiklanak a testébe, szétáradnak a sejtekben, mint az érzés…

A zene betölti a tudatát, a szobát, megszokott helyére kucorodik az elmémben, súrolja megszülető képzeletem… Három világ határán állok, mely elmosódik, összeolvad – nincs ok a választásra. Újra a lapokra nézek, melyeket lesimít a tenyerem. Fodrozódnak a zene rezgésére, a tenyerem bizsereg, betűk táncolnak alatta a harmadik világban, a valóságban…

Emlékszem az érzésre.

Fel tudom idézni az eggyé váló, egyetlen világot.