Jó néhány évvel ezelőtt bevett szokásként szerepelt a középiskolák őszi programjában, hogy egy hétre kivonult az összes tanuló valamilyen termelőszövetkezetbe szüretelni. Ez iskola válogatta feladat volt, a diákok általában szőlőt, vagy gyümölcsöt szedtek a teljes ellátásért, és némi zsebpénzért cserébe. A lányiskola tanulói felettébb élvezték ezt a fajta kikapcsolódást, addig sem kellett tanulni. Egy teljes hét, távol az otthontól, a homokos sík alföldön, a semmi közepén, a nyüzsgéshez, és a hegyekhez szokott városi lányokkal jó alkalomnak ígérkezett a diákcsínyek elkövetésére. Ilyenkor a merészebbek tarsolyából előkerültek az ehhez alkalmas dolgok, cigi, némi pia, meg minden, amivel lehetett idegesíteni a tanárokat. Külön csapatot alkottak az ötletek kiagyalói, akik azon törték a fejüket, mi lehetne a legjobb, legújabb hecc. Mindezek végül pompás emlékekké forrták ki magukat, örök nyomot hagyva az életükben, az évek hosszú sora megszépítette az ifjúkori kalandokat. Egyik ilyen kalandról szól az alábbi történet.
Réka is egy ilyen középiskolába járt, ahová még második évben sem tudott teljes értékű emberként beilleszkedni. Folyton félt valamitől, és mindig igyekezett haza, hogy minél kevesebb időt töltsön az osztálytársai között, ezzel a hozzáállással nem volt egyedül, még két ilyen társa volt, Éva, és Mici, akikkel néha beszélgetett, de a többiektől inkább visszahúzódott. Túl azon, hogy az őszi szüretelés kötelező volt, az osztályfőnök kijelentette, a négy évből egyszer mindenképpen kötelező minden diáknak részt venni az önkéntes ifjúsági építőtáborban is, legalább az egyik nyári szünetben. Külön dicséretet kaptak, akik minden nyáron elmentek, bár ezért nem tolongtak annyira. Az ilyen táborokban szintén egy termelőszövetkezet munkájában kellett részt vállalni, ami viszont nemcsak egy, hanem két hétig tartott, ahol a munkán túl esti programok szervezésével igyekeztek feledhetetlen élménnyé varázsolni az ottlétet.
Másodikban éppen ezért gondolták a szerényebb lányok, ők is bevállalják, legalább letudják a gondot. Abban az évben alapos megfontolás, és órákig tartó hegyi beszéd után Réka, Mici, és Éva jelentkeztek az osztályból. Izgatottan várták a kalandot, bár nem voltak barátnők, mivel a hangadók mindig elnyomták őket, így a perifériára szorultak saját közösségükben. Közös jellemzőjük volt, hogy csendben, szerényen meghúzódtak a háttérben, tették, amit a tanárok kértek, és suli után egyből rohantak haza, nevették is ezért őket a vagányabbak. Réka, a másfél méternyi picur, kicsit vékonyabb volt, mint a másik kettő, hosszú, gesztenyebarna haja, fehér bőre, és kék szeme titokzatossá tette, sosem tudták, mire gondolhat magában. Általában álmodozott, úgy is mondhatnánk, egy álomvilágba ringatta magát. Éva egy picit magasabb volt tőle, gyönyörű fekete szemei csábosan csillogtak, hosszú, barna lófarkat viselt, és visszahúzódó természete ellenére igen mozgékonyan élt. Mici szőkésbarna, kicsit pocakos, körülbelül százhatvan centi magas, magának való lány volt. Gátlásait a hirtelen nagyra nőtt mellei okozták, ezért legalább annyira visszahúzódó volt, mint Réka.
A nevek összegyűjtése, és lezárása után az osztályfőnök még mindig nem volt elégedett, további jelentkezőket követelt, mert osztályonként akkor legalább hat főt kellett küldeni, ez volt a szabály abban az évben. Nagy nehezen rávették magukat a szerényebbek szerint nagyszájú, minden lében kanál bajkeverők. Három öntelt, beképzelt, mindenre képes lány, akik azért jelentkeztek, hogy benne legyenek a jó buliban. Rékáék meg is ijedtek, de már nem volt visszaút, a kapu záródott, megvolt a hat jelentkező, Kati néni lihegve rohant leadni a listát. Fájó szívvel gondoltak arra, mit fognak majd átélni a világtól távol, a zord idegenben, különösen ilyen bajkeverők társaságában.
Amikor elérkezett a nem annyira várt nap, egyik fővárosi pályaudvaron gyülekeztek, ahol hozzájuk hasonlóan csomagokkal felpakolt diákok egész tömege várakozott. Réka arra gondolt, talán az egész vonaton kizárólag diákok ülnek majd. Előkerültek az ismerős tanárok, akik névsort olvastak, iskolánként, és osztályonként sorba állították őket, majd mindannyian felszálltak a vonatra. Ekkor vették észre, hogy az ő osztályukból nincs velük tanár, csak az évfolyamtársakéból, akiket kizárólag látásból ismertek eddig. Egy tanárnő, Ági néni, és egy tanár úr, Pista bácsi szortírozta őket. Egy csoportba kerültek a másik három lánnyal. Réka ijedten szemlélte őket, amint a vagánynak tartott csajok extrém ruhadarabokkal, vastag festékmaszkkal, tépett frizurával, különböző csatokkal, láncokkal, és bakancsokkal igyekeztek felhívni magukra a figyelmet. Kriszta feketére festette a barna haját, amitől úgy nézett ki, mint egy halott, nem illett a hófehér bőréhez, a vékony testalkatához, hát még a koromfeketére festett szemeihez, az összkép igen rémisztőre sikeredett, de őt ez egyáltalán nem zavarta. Ijesztően hatott a fekete körömlakk, a szakadt fekete nadrág, a tépett póló, és frizura, csakúgy, mint a rengeteg lánc, csat, és a kopott orrú bakancs. Megszámlálhatatlan bőrnyaklánc, kutyanyakörv, biztosítótű, karkötő, és gyűrű takarta el nyakát, és kezeit, kivehetetlenné vált a sok minden alatt megbújó ember. Márta dettó ugyanígy nézett ki, kivéve a tűzvörösre festett haját, és a kissé szerényebb vagabund Maya, aki majdnem fehérre hidrogéneztette ki bozontos sötét színű haját. A három lány ijedten bámulta a végletekig megváltozott külsejű osztálytársakat, ha nem ismerték volna őket, biztosan jobban féltek volna tőlük. Ők viszont jót nevettek a három szerényebben, akik egészen átlagosnak, és sokkal fiatalabbnak néztek ki tőlük. Meggyőződésük szerint minden fiatalnak úgy kellett kinézni, ahogyan ők viselték el a fertelmes tinédzser kort.
- Idenézzetek csajok! Láttatok már ilyet? – mutatott Kriszta a három lányra, akik félelmükben egymás mellett álltak a sok idegen között - Ha! Eldobom az agyam! Hát ti meg hogy néztek ki? Mi történt veletek? – csapott a homlokára - Na, majd beavatunk benneteket az élet rejtelmeibe! – verte hátba Évát. Hárman körbevették a három másikat, és úgy szemlélték őket, mintha valóságos csodabogarak lennének.
- Majd megtudjátok, hol a magyarok Istene! – röhögte Márta.
- Elkelne egy stílusvarázsló nálatok! Úristen! Ki adta rátok ezt a sok vacak, röhejes göncöt? – tépte meg Réka pólóját Kriszta, amin rózsaszínű alapon egy nagyobb, és több kisebb szív ékeskedett.
- Anyukámtól kaptam… - felelte halkan.
- Hallottátok, csajok? – röhögte – anyukámtól kaptam!
- Áh! Reménytelen esetek! Ezeket akarod te tanítani? – legyintett Márta.
- Igazad van! Esélyük sincs, túl sok meló lenne velük! – intett feléjük Maya – ti nem tudjátok, hogy kell kinézni?
- Jé! A kis pisisek! Halljam, ahogy bőgtök, anya! – nézett rájuk gúnyolódva - Na, hagyjuk őket, mert még betojnak az anyukájuktól kapott gatyájukba, és nem lesz, aki tisztába tegye őket! – intett Kriszta a másik kettőnek, hogy hagyják ott őket, miközben az orra előtt úgy legyezgette a kezét, mintha oltári nagy bűzt érezne.
- Dedósok! Fúj! – nézett megvetően Márta, és ő is meglegyezgette a kezét az orra előtt – én nem vagyok veletek, meg se említsétek, hogy egy osztályba járunk! Nem ismertek minket! Világos? Ez rémesen ciki…
- Pisisek! – legyintett rájuk Maya, és félrevonultak, nehogy úgy tűnjön, mintha ismernék ezt a három szerencsétlent.
A lányok jó messzire ültek egymástól a vonaton, amíg az ország déli vidékére utaztak, ahová több mint fél napig tartott az út. Közben ismerkedtek a többi iskolából utazó fiatalokkal. Izgalmasnak ígérkezett a nyári kaland, mert fiú osztályok is voltak. Amikor megérkeztek, az állomásról külön busz szállította őket a kietlen semmi közepén elterülő lepusztult telepre, ahogy első felindulásában Kriszta jellemezte, bár volt benne némi igazság. A tábor közepén lévő téren, ismét osztályonként felsorakoztatták őket. A vagabundok igyekeztek elnézni a három szerényebb feje fölött, mintha nem ismernék őket, nehogy szégyent hozzanak rájuk. A tanári lak előtt álló mikrofonba a táborvezető tanár rém komolyan harsogta el az utasításokat, felolvasta a szabályokat, amit az ottlét alatt kötelező volt betartani. Ezután az iskolánként érkezett felelős tanárok is felolvasták a saját szabályzatot, majd kiosztották a szobákat, és a felelős tanárokkal együtt mehettek a dolgukra. A tér két végében álltak a szállások, az egyik felében a fiúk, a másikban a lányok foglalhatták el a helyüket, jóformán teljesen elszeparálva egymástól. Külön öröm volt, az utazás fáradalmait kiheverendő, a kipakolás, és az ismerkedő esti program, mint megtudták, más szórakozási lehetőség nem is nagyon akadt. A lányok zúgolódva kapták fel a csomagjukat, és elindultak a szobájuk felé.
- Ez tényleg a világvégén van! – állapította meg Kriszta.
- Ha ezt tudtam volna, biztosan nem jövök! – dohogott Márti.
- Se tévé, se rádió, mit fogunk itt csinálni két teljes hétig? – fanyalgott Maya – ezek itt annyira el vannak maradva, hogy még egy nyavalyás tévéjük sincs?
- De van! Nem figyeltél? A társalgóban! – röhögte Maya.
- Na ja, de ki fog ott közösen egy képládát bámulni a többi hülyével? – duzzogott Márti.
- Majd kitalálunk valamit! – kacsintott Kriszta a zsákjára mutatva, amelyben ott lapultak a tiltott dolgok.
- Én hoztam könyveket, majd olvasok a szabadidőmben! – mondta Mici.
- Ezt nem hiszem el! Fúj! De hülye vagy! Komolyan olvasni akarsz? Te aktakukac! – háborodott fel Kriszta.
- Miért ne?
- Miért ne? Miért ne? Te stréber! Hát talán azért ne, mert itt vagy a világ végén, elzárva minden felettes hatalomtól, se szülő, se tanár! Nincs itt senki, aki megmondhatja neked, hogy mit csinálj! Szabad vagy! Szabad! Érted? – csapott a homlokára - És te ekkor olvasni akarsz? Komolyan mondom… áh! – legyintett - Ezt a progit meghagyjuk neked! Én biztosan nem fogok olvasni, kiélvezek minden percet! – röhögte Kriszta – Élek! Érted? Élek!
- Bocsi, csak javasoltam… - hajtotta le a fejét.
- Jól van, tudom, jó kislány vagy! Ne félj, nem vesszük el a kenyered! De a könyveidet sem! – vágta hátba Márti gúnyolódva – stréber! Talán éppen a kötelező olvasmányokat akarod itt kiolvasni?
- Hagyjátok békén! – szólt közbe Éva.
- Neked nem osztottunk lapot! Maradj ki ebből! – torkolta le Kriszta.
- Nem maradok! Ha nem bírtok magatokkal, kezdjetek a tőletek erősebbekkel! – feleselt.
- Na, mi van Micike! Ügyvédet fogadtál? – vigyorgott Maya – méghozzá hozzád hasonlót? Állati! Csajok! Hallottátok ezt? A hasonlók összefogtak egymással! – nevette törvénytelen hangon.
- Zsák a foltját! – kuncogott Márti.
- Tanárnő, kérem! Nehogy ezekkel a pólyásokkal egy szobába tegyen minket! – kérte ki magának Kriszta a lányokra mutatva.
- Lányok, kérem, nyugodjanak le! Négyágyas szobák vannak, jobb lenne, ha négy- kettő arányban oszlanának fel, hogy a másik suliból magukhoz kerülőkből is legalább kettő ismerje egymást! – felelt komolyan Ági néni.
- Mi hárman jól megvagyunk, ezekből nem kérünk! – intett a három másik felé Kriszta.
– Jól van, akkor most még figyelembe veszem az igényeket, ezért mindenki azzal lesz egy szobában, akivel akar, de az első balhé után már én osztom a szerepeket! Hát jól figyeljenek, és vigyázzanak magukra!
- Ó! Balhé? Hová gondol, tanárnő? Úgy nézünk mi ki? – mosolygott ártatlan fejjel Kriszta.
- Na, azért! – bólintott Ági néni, és odaadta a kulcsot Krisztának a folyosó egyik végében lévő négyágyas szobához. A másik végében lévőhöz pedig Éva kapta meg. Ők lettek érte a felelősek. Mivel csak hárman voltak, minden tiltakozásuk ellenére, a másik iskolából érkezettek közül be kellett egyet - egyet fogadniuk maguk közé. Kriszta csapatához egy hasonló típusú, mogorva, laza csaj csatlakozott, a másik háromhoz viszont egy olyan lány, aki csak úgy megmaradt a végére, és minden mindegy alapon hagyta magát sodródni az árral. Vera azonban egyetlen percig sem maradt velük, amint a tanárnő lelépett, rögvest átment a barátnőihez, és vissza sem ment többé. Így történt, hogy hárman együtt maradtak a négyágyas szobában. Az ismerkedő esten, ők hárman szinte senkivel sem beszélgettek, mert a hangadók mindenki mást lefoglaltak, főleg a fiúkat, akik úgy tapadtak rájuk, mint légy a papírra. Ebből kifolyólag nem is érezték jól magukat…
A munkaterületen barackszedéssel foglalkoztak, ahol pár nap alatt feltérképezték a lehetőségeket, és nagyon jól, sőt túl jól beosztották a munkát. Amikor pihenni akartak, egy diák mindig figyelte, mikor jön arra a felügyelő, akkor szélsebesen munkába fogtak, mintha lázasan folyna a termelés. Éva, Réka, és Mici akkor is dolgoztak, amikor a többiek lógtak, mert ugye, ha nem telnek a ládák, akkor látszik, hogy senki sem dolgozik. Ezért ismét közröhej tárgyává váltak, és újfent kihasználták őket a többiek.
A táborban emellett történtek még ettől is jóval furcsább események. Amikor például az elsős csitrik, büszkén sétálgattak, különböző mintákat szimbolizáló kiszívott nyakakkal. Először csak egyiknek, majd végül már mindegyiknek olyan volt körben a nyaka. A másodikosokat rágta a sárga irigység, hogy lehet, hogy ilyen gyorsan összejöttek a fiúkkal, amikor ez nekik, az idősebbeknek még nem sikerült? Nehogy már a nyúl vigye a puskát felkiáltással, belevetették magukat az éjszakai életbe. Néhány nap múlva a táborvezető hangosan harsogott a mikrofonba, teljesen kikelve önmagából, mit fognak otthon mondani, hogyan számolnak el a szülőkkel? Betiltotta az akciót - akkor derült ki, játék volt az egész, az elsős lányok egymásnak szívták ki a nyakukat, viccből.
A másodikosok közül többen tényleg összejöttek a fiúkkal, csak a három lány maradt magának, végül rajtuk nevetett az egész tábor, elnevezték őket a három gráciának. A három grácia, Réka, Mici, és Éva így megmaradt egymásnak, mindenhová együtt mentek, összebarátkoztak, a közös sors valóban összekovácsolta őket. A fiúk jól szórakoztak ugyan a lányokkal, de mélyen belül tisztelték a tisztán maradt gráciákat. Ezt Berci árulta el egy részeg éjszaka Rékának, aki nem volt hajlandó megkóstolni a felajánlott piát. Berci és Kriszta akkor már úgy éltek együtt, mint az igazi házastársak, pedig még csak az első hét végén jártak. A gráciák szerettek volna kitörni, ismerkedni, de még túl korainak tartották, bennük volt a félelem, a mi lesz, ha a szülők megtudják, mit fognak, vagy mit szólnának hozzá, leginkább tehát félelemből vállalták a szerepet. A dolgok kiderültek ugyan, de a tanároknak is lakatot kellett tenniük a szájukra, mert Kriszta kileste, amikor a háromgyermekes Pista bácsi visszaosont a szobájába egy átszerelmeskedett éjszaka után a férjezett Ági néni ágyából. A lány természetesen nem tartotta a száját, igyekezett úgy intézni, hogy megtudják, hogy tudja, ezért cserébe ő is azt tehetett, amit akart. Ezzel mosta kezeit, a hallgatás kölcsönössé vált.
Eme furcsaságok után egyik vacsoránál Réka bánatában túl sokat evett, feszült a gyomra. Megkérdezte a barátnőitől, ki menne el vele sétálni, hogy legyalogolják a megevett felesleget. Mici olvasni akart, lusta volt sétálni, főleg az egész napos munka után, de Éva vállalta.
- Tudod mit? Inkább fussunk! Azzal több kalória ég el! – javasolta.
- Rendben, fussunk! – örült meg Réka, majd felvették a tornacipőjüket, és elindultak.
- Merre menjünk?
- Nekem mindegy! Szerintem jó lesz arra, a barackosba! – mutatott a fasor közé, és elindult, Éva követte.
- Hú, de jó ez a kis mozgás! Legalább kikapcsolódunk! – lihegte Éva.
- Aha… - nyögte Réka, és még mindig futottak, futottak kifelé a barackosból - Te hol lehetünk? Visszatalálunk még? – nevette kivörösödve.
- Nem tudom, de álljunk le, én már kifulladtam! – kapott a szívéhez.
- Jó, de még ne menjünk vissza! – kérte.
- Sétáljunk! – folyatták tovább lassan bandukolva, a homokot rugdosva maguk előtt.
- Mit szólsz a kis lökött elsősökhöz?
- Áh! Szánalmasok! – legyintett Éva.
- Ja, na és a többiekhez? A mi osztályunkból?
- Az meg már túlzás! – mondta komolyan, miközben letörölte a homlokát.
- Téged nem zavar, hogy gráciának csúfolnak?
- Nem, nem érdekel, azt mondanak, amit akarnak! Miért? Téged zavar?
- Hát… egy kicsit… ciki… - nézett le Réka a földre, aki szívesen lett volna vagabund lázadó, de még nem merte megtenni, még túl „kicsinek” tartotta magát, és nagyon szerette az anyukáját, nem akart neki csalódást okozni. Látta maga előtt az aggódó tekintetét, amivel útjára engedte, és érezte, hogy most is minden percben rá gondol, aggódik érte.
- Ne törődj vele, mások mit mondanak, te azt tedd, ami neked jó! Ha pasizni akarsz, akkor tedd meg!
- Á! Nem akarok, de azért kis hülye sem szeretnék lenni! Most mit gondolnak rólam?
- Mit számít, hogy mások mit gondolnak? Mindennek eljön az ideje! Én most nem foglalkozom ezzel!
- Úgy tűnik, én sem… - de csak kényszerűségből, mert egyik fiúnak sem kellettem, gondolta hozzá magában.
- Te nézd csak, itt a műút! Mit szólnál, ha stoppolnánk, és megszöknénk? – kiáltott fel Éva.
- Ne már! Szívrohamot kapnának a táborvezetők! – vigyorgott Réka.
- Na, és? Az meg kit érdekel? – nevetett.
- Ne szökjünk meg, csak nézzünk körül! – javasolta.
- Hú, de beszari vagy! Na! Jó, tekintettel leszek rád, akkor menjünk át a túloldalra! – mutatott Éva a túlsó partra, mert úgy érezte, ott már szabadok lehetnek.
- De szép, nagyok ott a fák, szerinted az milyen erdő?
- Nem tudom, lehet, hogy tölgyfák! Mindjárt megnézzük a leveleit, ha hullámos, akkor tölgyfaerdő.
- De sok autó jár erre! Nem is tudtam, hogy itt a kihalt pusztaságban ennyi autó jár! A táborban olyan csend van, és a barackosban is… – csodálkozott Réka.
- Lökött vagy! Itt a határ! – nézett rá Éva.
- Akkor szökjünk át a határon!
- Ne röhögtess! Azt nem lehet! – vihogott az ötleten.
- Miért? Senkinek sem hiányzunk! Látod, hogy el tudtunk szökni, észre sem vették!
- Az más, de még ma kereshetnek! A többiek sem tudják, hol vagyunk! – kuncogott még mindig – különben meg ott fegyveres őrök állnak, és a határsértőket lelövik!
- Én nem tudom, milyen egy országhatár… úgy képzeltem el, hogy körbe van kerítve!
- Lökött egy csaj vagy, mondtam már! Nincs körbekerítve!
- Akkor ne az úton menjünk!
- Nem érted? Nem lehet átszökni, mindenütt figyelnek!
- Mindenütt figyelnek? Kik? Honnan van annyi ember?
- Nem tudom, csak azt, hogy vannak határőrök, és azoknak a feladata! Senkit sem engedhetnek át, se oda, se vissza!
- Akkor mások, hogy jutnak át?
- Van engedélyük!
- Engedély kell a távozáshoz, miért, mi van odaát?
- Nem tudom… talán éppen egy ugyanilyen ország, mint ez, nem lehet más, ott is emberek élnek…
- Aha… lehet… Nekem nincs kedvem visszamenni, olyan hosszúnak tűnik ez a két hét! Kész örökké valóság! Talán sohasem lesz vége! – sóhajtott Réka, miközben átfutottak az út túloldalára. A barackos az úttesttől magasabban helyezkedett el, és egy szélesebb füves árok választotta el a műúttól, akár az erdőt, ami szintén egy árok után magasabban feküdt, mint az út.
- Hát ez jó volt! Igazad van… Tényleg hosszú ez a két hét, így, a világtól elzártan, sehol egy villamos, egy busz, csúcsforgalom, városi zaj, emberek… - tétovázott Éva.
- Nézd! Hullámos a levele, akkor ezek itt mind tölgyfák! De szépek, és milyen magasak! Még sohasem láttam igazi tölgyfát! – tapogatta meg a fényes levelet, amiből egyet letépett.
- Tényleg! Én sem! – nézték a magas fákat - Nézzünk körül a bozótosban! – kacsintott huncut mosollyal – bevezetlek a susnyásba!
- Én nem merek beljebb menni! – torpant meg Réka.
- Miért? Mitől félsz, a mumustól? Hú! De anyámasszony katonája vagy! – fortyant fel.
- Sötétedik…
- Mi? Ez neked sötét? Még csak szürkület van! – mutatott körbe, és lehajolt, hogy körbenézzen az erdő szélén.
- Akkor is… én nem megyek beljebb! – állt Réka az árok szélén, és nem volt hajlandó beljebb lépni.
- Te Réka! Nézz ide, mit találtam! – guggolt le az egyik tölgyfa tövébe.
- Mit? Mi az? – nézett oda kíváncsian.
- Ez egy nylon zsák, itt elásva a fa alatt, szerinted mi lehet benne? – kérdezte, fogott egy letört faágat, és azzal piszkálta, felnyitotta a zsák száját - Te! Ez egy hulla! Érzed, milyen büdös?
- Érzem, de akkor azonnal fussunk vissza! Hagyd békén, ne nyúlj hozzá, nem akarom látni! – visított Réka.
- Csitt! Maradj már csendben, én pedig innen nem megyek el, amíg nem tudom meg, hogy mi ez pontosan!- kotorta tovább.
- Jesszusom! Hullát találtunk, itt vagyunk a világ végén, a bozótosban, ha erre jár a hasfelmetsző sorozatgyilkos, mind a kettőnket meg fog gyilkolni! Jaj! Gyere már, rohanjunk vissza!
- Ne parázz már! Maradj csendben! Te! Ez tényleg egy hulla! Nézd, itt kapirgálom le a koponyájáról az elrohadt bőrt, és a hajat! – turkálta ki a zsákból előtűnő, büdös, gömbölyded formát, melyen ronda barna, bűzlő, szőrös hulladék oszlódott.
- Te jó Isten! Fussunk vissza! Egyre sötétebb van!
- Pedig ez egy koponya, nézd már meg! – kotorászott Éva tovább a bottal.
- Látom, de én már nagyon félek, gyere, menjünk vissza! Hagyd abba!
- Menj, ha akarsz! Én megnézem! – de Réka ekkor elkapta Éva karját, feltépte a földről, és reszketve kérte, menjenek vissza, mert egyre sötétedik, és nagyon fél.
- Jó, rendben, visszamegyek veled, de csak akkor, ha holnap ismét eljövünk, és megnézhetem, mi az! – dobta el a botot.
- Én nem jövök, az már biztos! – visította Réka.
- Mekkora nyúl vagy te! – csóválta a fejét a barátnője.
- Nem vagyok nyúl! Félek, szerinted most mit csináljunk? Ilyenkor hívni kell a rendőrséget?
- Honnan tudjam, még sohasem találtam hullát! – megint átfutottak az úttesten, és a barackoson keresztül most már félelemből futottak vissza egészen a táborig. Reszketve bevonultak a szobájukba, és halkan pusmogtak tovább.
- Te! Elmondjuk valakinek? – töprengett Réka.
- Nem tudom… mi van, ha tényleg hulla? Mi van, ha eltűnt valaki, régóta keresik, mi pedig megtaláltuk, és nem jelentjük? Nem tudom… nem tudom… mi lenne a jó?
- Szerintem, jelenteni kell! Majd megnézik a szakértők!
- Figyelj csak, inkább aludjunk rá egyet, és ha úgy gondoljuk, majd holnap elmondjuk! Micinek addig egy szót se, jó? – suttogta Éva.
- Jó! – egyezett bele Réka.
- Mit pusmogtok? Hallom, rólam van szó! – szólt közbe Mici, aki addig önfeledten olvasott.
- Semmi, semmi! – válaszoltak egyszerre – csak arról dumálunk, hogy jól elfáradtunk a futásban!
- Én meg addig itt tespedtem, igaz? Szervezkedtek a hátam mögött?
- Dehogyis! Hidd el, te jobban tetted, hogy itt maradtál! – legyintett Éva.
- Én is úgy gondolom! Fölösleges futkározni, csak az erőmet pocsékolom vele, és holnap ismét az a rémes barackos! – tette a le a könyvet a kezéből, és elterült az ágyon kifulladva, mint aki oltári fáradt.
- Igen, a rémes barackos… - suttogta félve Réka.
- Akkor aludjunk! – intett Éva.
- Aludjunk! – egyeztek bele.
Éjjel azonban egyikük sem tudott aludni, nyomasztotta őket a lelet, még az is lehetséges, hogy tényleg egy koponya volt a zsákban! Egyikük sem merte lehunyni a szemét… amikor Mici jóízűen húzta a lóbőrt, ők még pusmogtak, de már nem a leletről, próbálták elterelni a gondolataikat.
Másnap holtfáradtan ébredtek, nem tudtak reggelizni, egyetlen falat sem ment le a torkukon, végül addig marcangolták magukat, amíg el nem mondták a dolgot a táborvezetőnek. Feri bácsi komolyan megijedt, megígérte, ha vége a napnak, visszamennek együtt és megnézik, mi van abban a zsákban. Úgy is lett, a lányok pontosan azon az útvonalon vezették végig, amelyiken este futottak. Szívük a torkukban dobogott, ahogyan közeledtek, úgy emelkedett a vérnyomásuk, szaporodott a légzésük, izzadtak, remegetek, most már Éva sem volt nyugodt, félt, hogy a gyanú beigazolódik, és akkor mit fognak tenni? Odaértek pontosan ahhoz a részhez, ahol átkeltek az úttesten, megvárták, amíg az autók engedték, gyorsan átfutottak, és elkezdték keresni a zsákot.
Nem volt ott…
- Hol van? – kérdezte a táborvezető.
- Itt volt még tegnap! – mutatták a lányok, míg Éva lázasan kutatott, Réka csendben reszketett, és meg sem mozdult.
- Akkor most miért nincs itt? – értetlenkedett a férfi.
- A gyilkos rájött, hogy megtaláltuk és elvitte innen! – remegett Éva szája széle.
- Jaj! Akkor fussunk vissza! – sikította Réka.
- Ne bomoljatok csajok! Biztosan képzelődtetek! A zsákban bármi lehetett, akár műtrágya is, az eléggé büdös tud lenni!
- Mit keresne itt egy zsák műtrágya? Az nem lehetett volna olyan büdös, és annak nincs haja, ráadásul a műtrágya egyáltalán nem koponya formájú! – toppantott Éva.
- Hát akkor most hol van a ti kis hullátok? – gúnyolódott Feri bácsi.
- A gyilkos elvitte innen! Itt volt! Pontosan itt! Óhó! Itt a bot! Ezzel piszkáltam! – ismerte fel Éva a letört ágat.
- Ez tényleg az a bot, de hol a hulla? – rémüldözött Réka.
- Nahát, és ott a zsák helye! Jesszus! Ezt tényleg elvitték innen! – kapott a fejéhez Éva. A fa tövében egy kisebb mélyedés igazolta, hogy ott nemrég még volt valami nagyobb tárgy. A gödröt pedig gondosan betemették száraz fűfélékkel, mintha igyekeztek volna eltűntetni a nyomokat. A lány leguggolt, és rémülten piszkálta a bottal a helyet – Itt volt. Itt volt… - mondogatta és felnézett a férfire.
- Na, jól van, menjünk vissza, erről ennyit! – gurult méregbe Feri bácsi.
- Feri bácsi! Nézze már meg! Itt a helye! – erősködött Éva.
- Gondolhattam volna! Micsoda élénk fantázia!
- De… itt a nyoma, ahogyan húzták, nézze csak, a fű lelapult a földre, mintha, mintha egy nehéz zsákot vonszoltak volna! – mutatta.
- Na, persze, persze!
- De…
- Semmi de! Engem nem érdekel! Én marha, még bedőltem nektek! Ajaj! Tudhattam volna, de hiszen 17 éve vezetem a tábort, igazán kiismerhettem volna az ilyet! Én barom! Inkább pihentem volna! – dohogott magában a férfi, és elindult visszafelé, a lányok pedig félelmükben követték.
Útközben már hiába próbálták meggyőzni az igazukról, mérgesen morgolódott egészen a táborig. Majd azt mondta, többé semmilyen légből kapott kitalációval ne merészeljék zavarni sem őt, sem a többi tanárt, és szigorúan megtiltotta, hogy a diákoknak említést tegyenek a dologról. Punktum!
Az ügy tehát nem folytatódott, nem értesítették a rendőrséget, a két lány a hátralévő időben többé nem ment futni, sem sétálni, mindig igyekeztek a többiek közelében lenni. Biztosak voltak benne, hogy hullát találtak, fejükben készen állt az összeesküvés elmélet. Még az is lehet, hogy Feri bácsi a gyilkos, aki meglátta őket elmenni, esetleg utánuk futott, és látta, hogy megtalálták a hulláját. Talán éppen egy táborozó lányt ásott el oda…
Biztos, hogy hulla volt, de hová tűnt?
A lányok alig várták, hogy hazafelé robogjon velük a vonat, és elfeledhessék a szörnyű kétségeket. Azt hitték, ha kikerülnek abból a környezetből, többé sohase fognak emlékezni rá. Bár az emlékek halványodtak, de mindvégig ott motoszkált bennük a „mi van, ha tényleg hulla volt?” – kérdése.
Ősszel vidáman mentek a harmadik osztályba, az évnyitón szembetalálkoztak a három barátnővel. Fehér matrózblúzt viseltek ugyan, de alul a szakadt farmerszoknya, és bakancs árulkodott az eredeti jellemükről, nem beszélve a rengeteg bőr és fém ékszerről. Igen, ők voltak azok, akik a kötelező ceremónia után azonnal letépték magukról a megalázó cuccot, és felkapták rögvest a szakadt pólójukat. Réka számára elég nehéz volt megérteni a viselkedésüket.
- Na, itt jönnek a pólyások! – gúnyolódott Maya.
- Ja, a pisisek! – vihogott Márti – Ó, na, lám csak! Milyen jól fésültek vagyunk, mint mindig! Vasalt blúz, és sötét szoknya! Ezt nevezem!
- Hú! Csajok! Ti még most sem változtatok? – kérdezte Kriszta - azok után?
- Nem megy az olyan gyorsan! – morgott Réka.
- Dehogynem! Csak úgy megy! Egyből, mintha elvágták volna a régit! Így van? – nézett a két csatlósára, akik alázatosan bólogattak a vezér minden szavára.
- Így bizony! Nyissz! – mutatta Maya.
- Kopjatok le! – mérgelődött Éva.
- Nocsak, nocsak, nocsak! Hm… fejlődik a szókincsünk? – lepődött meg Márti.
- Tanulnak a gyerekek! – röhögött Maya.
- Sajnálhatjátok csajok, hogy nem velünk barátkoztatok! – verte a mellét Kriszta – Hanem tudjátok, hogy a legjobb balhéról lemaradtunk?
- Miről? – kérdezte Mici.
- Nem is tudjátok? – visította Maya.
- Mit kellene tudnunk? – kérdezte Éva.
- Ti melyik bolygón éltek? Nektek nincs otthon tévétek, nem olvastok újságot? – rökönyödött meg Kriszta.
- Térj a lényegre, mert nem érek rá! – morogta Éva.
- Hová siet a kisbaba? – gúnyolódott Márti.
- Hagyjatok békén minket! – indultak el kifelé az udvarra.
- Várjatok! – kiáltott utánuk Kriszta.
- Mire? – torpantak meg, és visszanéztek.
- Béküljünk ki… olyan rövid az élet! – nyújtotta a kezét Kriszta, szokatlanul enyhe hangsúllyal.
- Mi van? – kiáltották egyszerre hárman.
- Jól hallottátok… csajok… lemaradtunk a legjobb buliról, de szerintem, jobb is… na, békültök, vagy nem?
- Háááát… - tétováztak.
- Na, csapjatok bele! – tartotta a tenyerét.
- Szevasz!
- Szevasz! Akkor barátok vagyunk? - csodálkozott Réka.
- Ja!
- Miért?
- Csak! Mert! Mert összekovácsolt minket a közös nyár. És ha barátok vagyunk, akkor elárulok nektek valami titkot… - suttogott Kriszta, és körülnézett.
- Milyen titkot? – gyanakodott Éva.
- Nem versz át? Ez csapda, igaz? – tétovázott Réka.
- Nem… ez most véresen komoly! Véresen! Értitek?
- Igen… ő… nem! – bólintottak.
- Na, akkor ide hallgassatok, ti anyámasszony katonái! Tudjátok, hol voltunk mi a nyáron?
- Ez vicc? Mit akarsz? Ha tudsz valamit, bökd ki, vagy hagyjuk inkább… - legyintett Éva.
- Rendben, kibököm… emlékeztek a táborra?
- Hát persze! El lehet azt felejteni? Mi van Bercivel? – kérdezte Réka.
- Most nem róla van szó… de ha már így rátértél, annak régen vége!
- Vége? – dobbant meg Réka szíve, akinek tetszett a fiú, és még így is szívesen bevállalta volna.
- Ne reménykedj! Nem hozzád való, és már van neki más! – mondta Kriszta.
- Ó – hajtotta le a fejét.
- Ó! Csak nem képzelted, hogy ilyen kis pisissel kikezd, akinek még soha nem volt senkije?
- Na, jó, én megyek! Barátok nem beszélnek így egymással! – sértődött meg Réka, és elindult kifelé.
- Állj! – kapta el a karját Márti – gyere vissza, ne legyél már gyerek!
- Olyan furák vagytok ma! Mi bajotok van? – kérdezte Éva.
- Ezt nézzétek! – kotort bele a zsebébe Kriszta, és előhúzott egy elsárgult, alaposan meggyűrt újságcikket.
- Mi ez? – vette át Réka.
- Hát… csak olvassátok el! Majd rájöttök…
- Oké! – bólintottak, és mindhárman nekiláttak az olvasásnak.
- „Megkerült a holttest!” Mi? – visított Réka.
- Milyen holttest? – tudakolta Mici.
- Látjátok! Mondtam, hogy a legjobb buliról lemaradtunk! Tiszta horrorfilm! Egy valódi krimi, csak ezt nem a tévében láttuk! – bizonygatta Kriszta - Na, olvasd tovább, Éva! Ugye megmondtam! Ne nézz már úgy, mintha veled történt volna! – de Éva teljesen lemerevedett, nem jött ki hang a torkán, ezért kikapta a kezéből a papírt.
- „A szakértőknek sikerült bebizonyítaniuk, hogy a kerekpusztai Kék Nefelejcs ifjúsági építőtábor barackosából előkerült holttest minden kétséget kizáróan a több mint egy évvel ezelőtt eltűnt Szirkátai Nikolett földi maradványai. A tizenhat éves helybéli lány gyalog indult a városba, ahová egy diszkóba igyekezett, de oda már nem érkezett meg. A maradványokat az a nylon zsák tartalmazta, amit a táborlakók fedeztek fel, amikor játékból a homokba ásták el magukat…”
- Ez mikor volt? – kérdezte Mici holtsápadtan.
- Nézd meg a dátumot! Nem látod? Az utánunk következő csoportban történt! – dohogta Kriszti – azért megnéztem volna! Miért nem mi találtuk meg? Még sosem láttam hullát! Nem tudom, hogy jó lett volna, vagy jobb volt kimaradni belőle?
- Te jó ég! De jó, hogy nem mi fedeztük fel! – kapott ajkához Mici.
- Hát… nem volt szerencsénk! – vigyorgott Márti.
- Az anyja! És akkor bezárták a tábort! De jó volt nekik, nem kellett ott rohadniuk két teljes hétig, mint nekünk! – irigykedett Kriszta.
- Ja… na, már mindegy! – legyintett Maya – de azért kár, hogy mi nem ástuk el magunkat, és képzeljétek, már a második napon, már akkor hazamehettek! És nem kellett nekik újból lemenni!
- Azért jó, hogy nem minket gyilkoltak meg ott, az isten háta mögött! – folytatta Mici – ki volt a gyilkos?
- Azt még nem tudják biztosan, de azt írták, az egyik táborvezetőt gyanúsítják… - vetette közbe Márti.
- Ezeknek mi baja? – mutatott a holtsápadt, reszkető Rékára és Évára Maya.
- Mi van csajok? Mi bajotok van? Miért nem szóltok? – kérdezgette Mici – nem velünk történt! És már olyan régen volt!
- Szó, ami szó, ezek jól betojtak egy vacak újsághírtől! Áh! – legyintett Kriszta – Na, gyertek, álljunk be a sorba, nehogy az ofő idegbeteg legyen! – azzal mindannyian kimentek, beállni a sorba.
Réka, és Éva döbbenten merültek el egymás szemeiben, alig bírták kivonszolni magukat…
- Mi történt? Hát… mégis hulla volt a zsákban?
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése