Velence-tavi emlék (KK-V-FP)

         Azon a nyáron másképpen volt minden;
a tó tükrén kéjjel borzongott a szél,
         egy hattyúcsalád méltósággal úszott,
kéken álmodott és mélyen a tó,
s mert ott voltál, az ég is tündöklően,
szikrázva adta hevét a nyárnak,
         csónak futott tréfásan prüszkölve,
hihette, ő van ma csak kinn egyedül
s mikor az alkonyatot az éj aludni küldte,
           mi akkor csobbantunk, mint két kavics, a vízbe,
megborzongott a tó immár törött tükre,
           hajóduda hangját dobálta a szél,
de minket szégyenlősen, kerülgetve szállt,
s a csillagok kíváncsi, ezeréves népe
          a holdba kapaszkodva ránk ragyogott.

          De mi nem láttunk semmit, sem hattyút,
sem csillagot, sem varázsát a nyárnak,
sem ringató, lágy, hűs hullámokat,
         mert egymásba kapaszkodva
belemerültünk szerelmünk mély,
mindent legyőző, őrült mámorába.