Mesterkurzus

Micsoda fellengzős és nagyképű duma!

Ez úgy képzelhető el, hogy egy páratlanul bitang- okos ember, egy népnemzeti sziporka, bevonul egy előadóterembe, ahol egy kupacban szorong, egy rakás kíváncsi.

A MESTER láttán, mindenkibe belefagy a lélek, a megilletődöttség sűrű masszája úszkálni kezd a terem légterében, légzési nehézséget okozva egyes jelenlévőkben.

A mester felhajózik a katedrára, részben, hogy jobban lehessen látni nemes arcélét, na meg hogy kellően érzékeltesse a tényt, ő mindenki felett lebeg.

Leül egy kényelmes karosszékbe, amit a teremszolga előzőleg odacipelt.

A kis dohányzóasztalkán szétpakolja papírjait, ami zömmel dekoráció, azt sem tudja hol az eleje. Meg nem is lényeges.

Aztán a csendben várakozó tömegre emeli okos tekintetét, halk mosolyt varázsolva kissé megviselt arcára.

A hallgatóság elbűvölve issza magába a látványt, hiszen nem mindennapi, és a nagy ember csak akkor látható, ha meghívják, amiről tesz is, mert ebből él.

Székében hátradőlve, végighordozza töprengő tekintetét hallgatóságán, iszik egy korty vizet, ami poshadtan meleg, de le kell nyelnie ha már a szájában van, itt nem lehet kiköpni.

Némi torokköszörülés, és máris felcsendül enervált hangja.

Jó estét mindenkinek, örülök, hogy itt lehetek önök között.

Aztán lassan és zsibbadtan kezdenek kipottyanni szájából szavai, végiggurulva a poros emelvény padozatán, eltűnve a közönség soraiban.

Egyre jobban belelendül, már mórikál, és remekül csinálja az otthoni tükör előtt kigyakorolt koreográfiát.

Hangja szent révületbe ejti nézőit, csak úgy isszák szavait, egyre jobban élvezi a rászegeződő- csodálattal teli tekinteteket, érzi- nőni kezd, már betölti az egész termet, és lassan kezd kicsorogni az ablakkeretek résein.

Ő Steinmann a grófnő, feláll ültéből, és fel- le sétálgat beszéd közben a katedráján.

Élvezi az emberek feltétlen bizalmát, tudja, még kötőszavai is aranyként csengenek, hát még ami közöttük van.

Joviális és leereszkedő, mert ilyenkor érzi, ő tulajdonképpen szereti az embereket, a könnyekig megrendülten átéli saját nagyságának és bölcsességének varázsát, ami szerinte valódi.

Megpróbál könnyed és bensőséges- baráti lenni, érzékeltetni a közönséggel, hogy ő is csak egy ember, de elvárja, hogy ne higgye el senki.

Amikről beszél, annak semmi köze a mesterkurzus fogalmának költői nagyságához, előre kifundált bölcsességekkel tűzdeli meg előadását, amit már jó előre bemagolt, és most spontán gondolatoknak tálal.

Történeteit, példabeszédeit nem fejezi be, mert ugye mi- intellektuelek, félszavakból is megértjük egymást, nincs szájbarágási igény, nem vagyunk gyerekek...

Ez, a „Király új ruhája”, senki nem vallja be a széksorok között, hogy rég elvesztette a fonalat, mit szólna a szomszédja?

Vadul igyekszik felnőni a mester szintjére, hiszen nagyon jól értik egymást, ehhez kétség sem fér.

Egy bakzó macska fénylő tekintetével függ a nagy ember arcán, bólogat, és mosolyog.

Végre olyan közegben van, ami hozzá egyedül méltó, és őrülten élvezi a kultúra párás melegét.

A mester lubickol ebben a simogató odaadásban, és többször kell integetni a rendezőnek- karórájára mutogatva- lejárt az idő.

A rendezvény végén, körülveszi a rajongó hallgatóság, egymást győzködve, hogy briliáns volt az este, autogramért esdekelve, hogy dokumentumként láthassák a késői generációk, milyen intelligens volt a dédnagymama.

A mester, elbűvölő mosollyal irkál, és meg van saját nagyságától hatva.

MESTERKURZUS...

Minden hiába. Nagy az Isten állatkertje.

Ezt nem én mondom, ez egy közismert népi bölcsesség.

Hogy miért pont ez jutott eszembe a sok közül, erre nem tudok rájönni.