Ülj mellém... (Megint rosszalkodtunk Mirával)

 

... Jut eszembe – a mesélés ideje alatt az unoka figyelmének tesztelése nagyon fontos, ám történhet spontán módon is, bár késő éjszakába nyúlóan a nagyszülők többnyire már álmosak - nem úgy az unoka… Ilyenkor előfordul, hogy akarva-akaratlan kihagyunk egy-egy sort, uram bocsá', egy-egy oldalt a kedvenc meséből, hátha hamarabb elalszik a kicsi… Ha jelzi – ahogy tette Mira is – hogy Mamíííí…, kimaradt…! – akkor bizony, még nem álmos, és a figyelme is lankadatlan.

- … szaladt, szaladt a kis aranyhalacska… - meséltem tegnap álmosan, mire Mira: Mamííííííí- nem szaladt, úszott a kis aranyhalac'ka! :) (Legkedvesebb meséje most a csuka parancsára című verses mese. Naponta többször is kéri, hogy meséljem el. Azt gondoltam, már álmomban is fújom - az én figyelmem azonban már sajnos, nem lankadatlan - hiába, a nagyik így vannak ezzel.

Aztán megint feladtam… - mármint, hogy elaltassam. Majd elalszik, ha álmos lesz. Elvégre ez a mi napunk. Meg éjszakánk…Legfeljebb hosszú lesz ...:)

Viszont Mira figyel a mesére, az biztos! (és a mamira is, nehogy idejekorán elaludjon...)

Másnap egy hívatlan látogatóról beszélgettünk, egy szemtelen cicáról, amelyik a teraszra nyújtózó fenyőfaágról időnként beugrik az erkélyre, hogy játsszon Mirával.

A beszélgetés során eszembe jutott néhány régi, kedves történet – az én cicámról, meg a Balatonról.

Megint rímekbe szedtük: együtt. Közben Mira megtanult egy-két - orvosi szettjével való játék közben gyakran használt - idegen kifejezést. Azaz nem is kellett megtanulnia, csak kitárgyaltuk, részletekbe menően, mit is jelent, ha valakit például intubálni kell.

Mira annyira figyelt, hogy közben - észrevétlenül - bebújt a fazékba... De erről majd máskor mesélünk.

Az alma, meg a fája…

(bolond mese, Mirának)

Indulunk a Balatonra holnap,

férjem - Rezső - meg a gyerekek.

Hajnalban - ha megsegít az Isten –

repülnek a Trabant-kerekek.

Ám de addig bármi megtörténhet,

minden, ami történt máskor is:

induláskor vajúdik a macska,

és intubálnunk kell majd egy kicsit:

azt, amelyik utolsóként nyávog,

a leglustább, kis rusnya érkezőt,

amelyikre megorrol az anyja,

és ellöki majd a kis éhezőt…

Így esett a történetünk most is:

amíg a vén macska kölykezett,

hajnal lett, ám nem indultunk mégsem:

- nem nyávogott egy macskagyerek.

Intubáltuk most is a kis lustát,

adtunk neki friss, langyos tejet:

ellökte az anyja – szégyenében -

hogy rá ütött a kis macskagyerek.