A tihanyi vissszhang ezer torokból rivall
vissza-, s újra visszaesve,
hangjában a múlt, s a jelen,
olykor-olykor a jövőt ismár sejtve,
és zeng és ver a hegy szíve,
a Balaton fölött játszva adogatja
parttól partig a megújulásra kész
örök sorsokat, zabálón csámcsogva,
ahol Tagore álmodozva sétált,
s a rab Jókai alkotott nevetve,
mert szigorú foglára őrizte ajtaját,
hogy meglegyen a napi írt adag,
Quasimodo ideálmodta Itáliát,
s belehalt, mikor rájött, nem leli-
akkor gondolt egyet a visszhang,
és a parti úton beleveszett a tó hűvösébe.
A borospince lágy bűvöletébenben
a bor még rejti a szőlővenyigéket,
a csókot, a partmenti sétákat,
a távoli harangzúgást,
a dongó darazsat,
s a dugó halk pukkanással
újra előhozza a szerelmesek
sóhajos, vággyal fűtött éji andalgását,
mikor a szellő simogatta,
halszagú magyar tengerről
sikongó vad sirályokat látni.
Buborékjából a nap süt kegyetlen,
izzadságszagú a kacskötöző keze,
elhever lihegve egy bodros szőrű puli,
hangyacsapat morzsákat verejtékezik,
a metszőolló sértetten nyikorog,
melegíti hevében a rozsda,
s minden pohár borban ott ragyog
a szerelmes Isten mosolya.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése