A hét hordaléka

A középiskola lányosztályába aznap is nagy dérrel, dúrral csörtetett be az osztályfőnök. Levágta a naplót az asztalra, látszott, mennyire ideges, remegő keze, sápadt arca, karikás szeme, és felborzolt haja mindent elárult róla.

- Lányaim! A hét hordaléka! – kezdte - Meséljetek, mi volt! Hallgatom… - folytatta. A kérdés azonban költői maradt, a lányok döbbent csendben lapultak.

Azt is mondhatnánk, szokatlanul némán ültek ma, senki sem szólalt meg, várták, hátha magától megoldódik a helyzet. Néhány percig farkasszemet néztek a felbőszült tanárnővel, majd végül mégis az osztályfőnök törte meg a csendet. Közben felsejlett előttük a legutóbbi eset, amikor a fizika tanárt bezárták a szertárba. Az is csak egy diákcsínynek indult, ki gondolta volna, hogy ekkora hepaj lesz belőle? Hiszen a Kovács csak hirtelen ötlettől vezérelve rohant oda, hogy elfordítsa azt a bizonyos kulcsot…

A fizikatanár nem bírta a női csevejt, nem bírta a könnyeket, egyáltalán nem bírta a nőket! Minden alkalommal úgy jött be, hogy óra elején arra várt, hátha 28 lány csendben marad. Nem maradtak csendben, sőt, miután látták, hogy a tanár karba font kezekkel, szoborként áll velük szemben, és semmit sem tesz, egyre nagyobbá vált a zsivaj. Előbb halkan suttogtak, pusmogtak, majd egyre hangosabban próbálkoztak, a zéró reakció után leveleztek, papír fecniket dobáltak egymásnak, végül felálltak, átmentek egymás padjaihoz beszélgetni. A tanár még ekkor sem tett semmit! Akkor előkerültek a táskákból az uzsonnás dobozok, és az italok. Jó alaposan megreggeliztek, ittak rá, azután parfümöztek, elővették a szemfestéket, a fésűket. A legügyesebb hajfonó minden hosszú hajú lánynak befonta a haját. Közben ruhákat próbáltak, nevetgéltek, kész zsibvásár lett az osztályterem. A stréberek elővették a tankönyvet, meg a füzetet, de nem volt rá szükség, akkor megpróbáltak a következő órára tanulni. Elég nehezen ment abban a zűrzavarban, fejük fölött repkedtek a papírgalacsinok, tollak, könyvek, vonalzók, rúzsok, és parfümök. A hatalmas csetepaténak az óra végét jelző csengőszó vetett véget. Mindannyian meglepődtek, milyen hamar vége lett a mai órának. A tanár úr sötét, szúrós szemmel, nagyon határozottan kijelentette:

- A következő órán nagydolgozatot írunk a mai óra anyagából! - Azzal távozott, mint aki jól végezte a dolgát.

Naná, hogy a lányok röhögő görcsöt kaptak!

- Mi az, hogy a mai óra anyagából? Nem tanultunk semmit!

Sőt azt sem tudták, mit kellett volna, így otthon sem tanult senki. A tanár azonban a vérbosszút beteljesítette, a következő órán tényleg dolgozatot íratott, mégpedig egy elég nehéz, ismeretlen anyagból. Mindenkié egyes lett! Persze az öntudatos diákok ezt nem hagyták annyiban! Bementek az igazgatóhoz, bepanaszolták a tanárt, még szülői segítséget is kértek. Az igazgatónő meghozta a döntést. Senkinek nem írták be a jegyet, a tanárnak le kellett adni az órát, és csak utána írathatta meg a dolgozatot. Hát, igen, Kati néni akkor is alaposan kikészült! Megmondta, hogy az ő osztálya a legrosszabb az egész iskolában, ahová pedig 12 osztály jár. A tanárok félnek belépni ide! Nem semmi helyezés, mindig a legrosszabbnak lenni… no, de bármi történt, mindig azt hallották: „Ez a legrosszabb osztály! Ilyen még nem volt! Az iskola rémei… stb.”

- A hét hordaléka! – szokta mondani Kati néni. Amikor bejött osztályfőnöki órát tartani, folyton lila volt a szeme alja, általában sápadt volt, hiszen mindig akadtak nagy horderejű dolgok, és még attól is nagyobbak.

Ezután történt meg az eset, amikor ez a bizonyos fizikatanár éppen lelkesen magyarázott, majd bement valamiért a katedra mögött nyíló ajtón a fizikaszertárba, a Kovács ajkaira tett ujjakkal csendben mögé surrant, és egy óvatlan pillanatban rázárta a kulcsot. Utána lapos kúszásban visszaosont a helyére, a többiek halkan kuncogtak, vajon mi lesz ebből? A tanár úr nem tudott kijönni, és egyből dührohamot kapott! Akkor már érthetővé vált, miért nem merte a szerencsétlen Kovács kinyitni az ajtót! A többiek szintén nem merték, attól féltek, éppen ők lesznek a gyanúsítottak. A tanár már rugdosta az ajtót belülről, káromkodott, szitkozódott, fenyegetőzött. A csajok csodálkoztak, egy pedagógus hogy tudja ennyire elveszíteni a fejét? Persze, mozdulni sem mertek, féltek, hogy kitör az áldozat. Ilyen csendben még sohasem ülték végig az órát. A csengőszó vetett véget ismét a dolognak. Nagyon gyorsan felálltak, és viharos sebességgel távoztak a teremből. A következő osztály talált rá a bezárt tanárra. Hatalmas botrány lett belőle, bejött az igazgató, a két helyettes, az osztályfőnök, és nyomozni kezdtek, ki volt. Az osztály a jó buli miatt úgy gondolta, nem fogják elárulni, ki a tettes, mert tudták, hogy egy személyt kőkeményen meg lehet büntetni, de ha többen vannak, talán kevesebbet rónak ki rájuk. A kérdésre mindannyian egyszerre álltak fel. Senkit sem riasztott vissza az igazgatói rovótól való félelem. A közösségért megtették. Kitartottak, nem derült ki, ki tette, végül mégsem kapott senki rovót…

De most… most megint egy újabb hordalék…

Erről azonban nem ők tehettek, a tanárnő provokálta őket, magának köszönheti! A belgyógyászatot az a doktornő tanította, aki minden alkalommal úgy beszélt velük, mint valami utcasarki rosszlányokkal…

Osztályfőnöki órán már többször kérték Kati nénit, beszéljen ezzel a tanárnővel, mert nem kötelesek ezt tűrni. Az osztályfőnök mindig türelemre, elfogadásra intette a lányokat, de nem tett semmit. Talán nem mert szólni? Legutóbbi megnyilvánulása az volt a doktornőnek, amikor Ibolyán olyan póló volt, amiből kilátszott a hasa, azt mondta neki: „Az ilyen kis hülye kúrvák miatt hagyják el a férjek a rendes családjukat!” Ezen mindannyian felháborodtak, azért ilyet mégsem mondhat egy tanárnő, egy doktornő, nem általánosíthat, különben is, mire tanítja az ifjúságot? Talán ő így járt, ezért haragszik minden fiatalra?

A lányok elhatározták, hogy megleckéztetik, mert ezt nem lehet megtenni büntetlenül, főleg, ha a többi tanár nem segít! Nem tudták, milyen legyen a lecke, hetekig forralták a bosszút. A hangadóknak akadt több ötletük, de az egész osztálynak nem nyerte el a tetszését. Végül az tűnt a legjobb megoldásnak, ha a pénteki első két órára, amit ez a tanárnő tart, nem mennek be. Ebben mindenki egyetértett, végül is ez nem rossz ötlet, nem verik meg, nem alázzák meg, mint ő nap, mint nap, amikor belegyalogolt a lelkivilágukba, egyszerűen csak figyelmeztetik, vegye már észre magát.

Így is történt, megbeszélték, hogy fél nyolckor találkoznak az egyik bevásárlóközpont előtt, ott majd eltöltik azt az időt, és együtt bemennek a harmadik órára, mintha mi sem történt volna, a tanárok meg csak keressék az eltűnt osztályt! Mekkora buli volt! Mindannyian ott lézengtek, vásároltak, nézelődtek. Kivéve egyet, még névsort is olvastak, egy hiányzott közülük… Mi történhetett, miért nem jött el egyikük? Amikor bementek a harmadik órára, ő már ott ült a teremben. Megkérdezték, miért nem tartott velük? Azt mondta, ő tovább akar tanulni, nem gyűjtögethet fegyelmi eljárásokat, mert akkor biztosan nem fogják felvenni. Persze, nemcsak ő akart tovább tanulni, de a közösség érdekében a többiek vállalták a kalandot. Szerencsére, nem árulta el a társait, a tanárok kérdésére, hol van az osztály, azt felelte, nem tudja. Most pedig eljött a számonkérés ideje… Itt a feldúlt tanárnő, és válaszokat követel.

- Ki volt az értelmi szerző? Miért tettétek? – kérdezgette.

- … - síri csend, lesütött szemek…

- Mindjárt jönnek az igazgató helyettesek, csak előbb én akartam veletek beszélni! Óh! Ti elvetemült, ti sötétben bujkáló ellenforradalmárok! – kiáltotta. A lányok konkrét elhatározással ültek a padban, ma sem fogják elmondani, ki volt az értelmi szerző, egy emberként állnak majd fel minden kérdésre.

- Na, halljam! Szólaljatok meg végre! Titeket semmi sem érdekel? Hányszor mentettelek meg benneteket, hányszor védtelek a többi tanár előtt, a múltkori igazgatóiról is nekem sikerült lebeszélni a többieket! Velem nem is törődtök? – kérdezte.

Majd kicsordultak a könnyei, remegett a szája széle, igazán, komolyan sírt. Látszott rajta, mennyire ideges, tehetetlen. A lányok megsajnálták, rá tényleg nem gondoltak közben, csak saját magukra, de most akkor sem adhatják fel az elveiket. Döbbent csendben hallgattak.

Megérkezett a két igazgató helyettes. A kérdés továbbra is az volt, ki találta ki, és miért?

- Ki volt az értelmi szerző? – dörrent egyet a helyettes.

- Ha nem áll fel, akkor mindenkinek intőt adunk, aztán nézegethettek majd a felvételinél!

- Jobb, ha eláruljátok, mert úgyis kiderül! Csak a ti szátokból akarjuk hallani! – mondta a másik.

- Senki? Rendben van, kérem az ellenőrzőtöket! Mari, szedd össze! – szólt az egyik.

Mari komótosan felállt, beszedte mindenki ellenőrzőjét, csendesen kivitte, és letette a tanári asztalra. A következő kérdésnél végül egyöntetűen mindannyian felálltak. A tanárok látták, hogy ez ellen most nem tudnak semmit tenni.

Néhány nappal később a hangadók végre elmondták az osztályfőnöknek, miért volt mindez, aki megígérte, hogy beszél a tanárnővel. Legnagyobb szerencséjükre az igazgató éppen akkor kórházban feküdt. A tanárok, és az igazgató helyettesek elsimították az ügyet, hogy ne derüljön ki. Senki nem kapott intőt, sem rovót…

A doktornő tanárnő a következő órán nem tett említést a dologról, bár a szemén látszott, mindent tud, viszont soha többé nem mondott olyan csúnyákat a lányoknak, amiért ez az eset megesett…