1. fejezet: Sohaország
Pillanatokon belül észrevette a tó felszínén túl tündöklő napot, melynek sugarai áttörték a hullámokat és belevesztek a tó fenekének sötétjébe. Azonnal felfelé kezdett úszni, s amint kibukkant a feje a felszín fölött, nagyon szippantott a levegőből, melynek most orgona illata volt, holott korábban egy ilyen fát sem látott errefelé. Szemeiből kitörölte a nedvességet, és vizes, lángszínű haját is hátrasimította az arcából, majd pillái alól szemlélni kezdte az új világot. Bea meghökkenve vette tudomásul, hogy ez nem az a táj, amit maga mögött hagyott, mielőtt beleesett volna a tóba. Ki akart úszni a partra, ám valahogy fák kerültek az útjába. Menten elállt a lélegzete, amint megpillantotta a tóból kinövő fákat. Szívesen megnézte volna, hogy létezik ez, illetve hova gyökereznek a fák, de inkább úgy döntött nem bukik a víz alá még egyszer, így kiúszott, és a zöld pázsitra ült. Nézte a fákat, melyek inogtak a víz felszínén, s úgy tűnt helyet változtatnak. „Mi történt? Hogy lehet ez?”- tűnődött magában, miközben a vízcseppek lassan elpárologtak a bőréről, és a ruhái is kezdtek megszáradni. Szeme tágra nyílt a környezet tanulmányozása során, mert akaratán kívül is bámulta a vörös és krémszínű virágokba borult fákat. Gondolataiban végül egyetlen magyarázatot látott: „Biztos hogy álmodom! Nincs más magyarázat!” – bizonygatta önmagának. Azonban, ha már itt van, elhatározta, hogy körülnéz, mert minden porcikáját hívogatta ez a lenyűgöző látványt keltő idegen vidék. Minden fának többszínű virága volt, és a tó béli fák tetején voltak csak levelek, alatta moha borította a törzsüket, és kacskaringós liánok. Az egész fa virággal telinek tűnt éppen ezen liánok miatt. Egy dolog megütötte a fülét: a csend. Nem volt hangja a szélnek, még madarak hangját sem lehetett hallani, vagy egyáltalán bogarakét. Bea úgy érezte, mintha egy tökéletes világba csöppent volna, ahol mégsem él senki illetve semmi sem (persze a növényeket leszámítva). Széthúzta a fűszálakat és hangyák után kezdett kutatni a földön, azonban még csak egy apró rovarnak sem lelte nyomát.
Elindult az erdők felé, a kikövezett úton, mely egészen odáig elnyúlt a tó partjától. Ezek a kövek nem valami szabályosan voltak lerakva, egészen úgy tűnt, mintha nem is ösvény lenne, véletlenszerűen dobálta volna oda őket valaki ilyen közel egymáshoz. Amikor rálépett az első kődarabra, az hangosan felsikoltott.
- Mi ez? Ki tapos rajtam? Mindjárt a földbe süppedek…
Bea hátrahőkölt és ijedtében el is esett. Körbenézett és mivel a bosszankodás abbamaradt újra elindult a kövezeten, mert fogalma sem volt honnan jöhetett a hang. Egészen remegve tette meg az első lépést, s újra hallotta a panaszos ordítást.
- Mi ez már megint? Ki háborgat engem?
- S…s…sajnálom!- hebegte a lány.
- Ki vagy te?- kérdezte a kő, mely meg se moccant.
- Ez nem lehet… biztosan csak hallucinálok!- morfondírozott magában Bea halkan.
- Hé, te ott, hozzád beszélek!- zsörtölődött a kő, s anélkül hogy bármi mozgás látszott volna rajta, Bea tudta, hogy ha a kőnek szemöldöke lenne, akkor az menten összeszaladt volna. Látta maga előtt a mérges arcot.
- Én Beáta vagyok! És te pedig egy kő, aki beszél hozzám?- kérdezte bizonytalanul és szinte nevetségesnek tetszett az utolsó kérdéséhez járuló hangsúly.
A kő halkan nevetni kezdett, és öblös hangja betöltötte az egész völgyet. Amint a lány szétnézett látta a hegyeket, melyek korábban meg sem ragadták a tekintetét, még csak homályosan sem emlékezett rá, hogy látta volna őket.
- Egyértelmű, hogy ember vagy!- mondta a kő.
- Na és miért?
- Mert nem hiszel a szemednek, csak az értelem irányít.
- Hogy érted ezt?- kérdezte összezavarodottan és kissé zavarban volt, hogy egy kővel beszélget.
- Itt vagy, egy vándorkővel beszélsz, és teljesen bolondnak hiszed magadat. Pedig mindenhol léteznek hozzám hasonlók, csak éppen az értelem, amit az emberek oly fontosnak tartanak, nem engedi, hogy a lélek tágra nyissa a szemeit.
- Tehát máshol is beszélnek a kövek?- kérdezte Bea, miközben csendesen kacagott.
- Minden úgy van, ahogy látni akarod. Ha elhiszed, hogy léteznek, akkor létezni is fognak.
- De én nem hiszem el, akkor miért hallak mégis?
- Mert ez Sohaország, melyről már biztosan olvastál a könyvekben, és itt minden létezik, amit valaha valaki is elképzelt, akárcsak egyszer is.
A lány ámuldozott, és nem tudta felfogni, amit hall, mégis érezte, hogy ez nem lehet álom, valóságnak kell lennie.
- Lefogadom, hogy te is a boldogságot keresed!- mondta a kő.
- Az, az igazság, hogy én sem tudom…
- Látom, hogy arra vágysz, ami minden szívnek kedves, tásra, szép emlékekre, és mindenekelőtt… igen… bizony, a boldogságra.
- Azért vagyok itt?
- Bizonyára!- felelte szűkszavúan a vándorkő.
Bea újra szétnézett, és megpillantott egy kis barlangot alig pár méterre tőle.
- Ez a barlang hogy került ide? Biztos vagyok benne, hogy eddig nem volt itt.
A kő halkan felkuncogott, majd így szólt:
- Hamar rájöttél a világunk működésére.
- Nem igazán…
- De bizony! Minden változik, és az a barlang tényleg nem volt itt azelőtt. Minden úgy alakul, hogy neked a legjobb legyen a végén. Ez a barlang kell, ahhoz, hogy majd egyszer elérhesd a célodat.
- De hát mi köze ehhez egy barlangnak?
- Majd megtudod… idővel te is meg tudod éppen úgy, mint mások, minden lépés közelebb visz a célhoz…
- Mások is jártak már itt korábban?
- Ó, hát hogyne, az egyetlen probléma az volt, hogy nem tudták megállni, hogy ne igyanak a tó vizéből.
- Miért mi történt velük?
- Szomjasak lettek, egy vagy két nap itt töltése után, s óva intettem őket a tó vizének fogyasztásától, ők mégis ehhez folyamodtak.
- És mi történt velük azután?
- Nem árulom el… legyen annyi elég, hogy soha nem érhették el a céljukat.
A lány gondolkodóba esett, lapos pillantásokat vetett a víztükör felé, s belegondolt, hogy nemrég úszott ki a tóból. Ki tudja mi történhetett volna vele, ha belekortyol annak vizébe. Nem szólt egy szót sem többet a kőhöz, de vetett rá még egy pillantást, s látszott, hogy lélegzik, nagyon halkan még a szuszogása is észrevehető volt. Lassan, kikerülve a köveket belépett a barlang nagy kör alakú nyílásán, és látta, hogy fáklyák vannak meggyújtva a folyosók oldalán. Elindult, s egyre beljebb jutott az egyenes, válaszutak nélküli járatban. A falakon apró virágok rajzait látta, és mellettük pontos számításokat. Fogalma se volt mit jelentenek, de néhánynál a virágok tányérjának sugarát számolta ki valaki, másutt meg a szirmok hosszát. A többit nem értette. Néhány kép színes volt, a többi pedig egyszerű véset, mégis mindegyik pontos mása volt a kinn más korábban látott virágoknak. Itt volt például az a bizonyos fa, amelyiknek krémszínű és vörös virágai voltak, s a tóból nőtt ki. A rajzon is a víz tetején ábrázolják. Egyre sötétebb volt, és egyre kevesebb fáklya borította a falakat, néhány helyen már csak három vagy négy méterenként volt egy pici lámpás. Beának reszketett a szíve a félelemtől és inogtak a lábai, de mindegyre beljebb jutott és mikor már elviselhetetlenül sötétnek tetszett a barlang, úgy döntött bekiált:
- Hahó! Van itt valaki?
A saját hangját ezer visszhangban hallotta vissza, és olyan morajlás támadt, mintha száz meg száz levél csapódott volna a falaknak s azok is több visszhangot keltettek volna. Egyre feljebb érezte dobogni a szívét, s végül már egészen a torkában volt. Legyőzte azonban minden félelmét, s mivel hirtelen fagyasztóan hidegnek tűnt a csend, elindult befelé, szeme egészen hozzászokott a sötéthez, látta, hogy ha pár lépést még megtesz, egy csarnokszerű üregben találja magát. Lassú léptekkel átadta magát a benne szunnyadó felfedezőnek. Apró, csilingelő zajokat hallott, melyek egészen olyanok voltak, mintha egy-egy szófoszlányt takarnának. Az éles s betűk ütötték meg leginkább a fülét, melyek a suttogás jelei voltak. Eszébe jutott, hogy van a zsebében egy köteg gyufa, amely bizonyára szétázott a víztől, de azért meg lehet próbálni. Kutatni kezdett a zsebeiben, és végül megtalálta az átázott papírdobozt. Szétszakadt egy helyen, és mindegyik gyufa feje el volt ázva. Leszedte a felsőket, és látta, hogy a legalján van egy száraz fejű darab. Eszébe jutott a vándorkő mondata: „Minden változik… minden úgy alakul, hogy neked a legjobb legyen a végén”. A lány is látta az igazságot ebben a mondatban, az egyetlen száraz gyufaszál megtalálása után. Fogalma sem volt hogyan gyújthatná meg, hiszem a doboz oldala is elázott. Úgy döntött, végighúzza a falon, hátha sikerül lángra lobbantania. Három vagy négy próbálkozás után a kis faszál feje sercegve égni kezdett. Kitartotta maga elé a fényforrást, és körbejártatta a terem minden része felé. Ahogy kitisztult szeme előtt a kép színeket látott a falon. Először azt hitte, hogy ezek is rajzok, de aztán kiderült, hogy apró, manószerű lények. Színes ruhákban voltak, és szárnyaikkal kavarták fel a sziklák falának porrétegeit.
- Ezek tündérek!- mondta hitetlenkedve Bea.
- Mi VIRÁG tündérek vagyunk!- állt ki a sorból heveskedve egy nagyszájú kamasz tündér fi.
- Fogd be a szádat Pitypang!- szólt neki egy szigorú anyai hang, és megint elült a csend a csarnokban.
- Ti valóban tündérek vagytok?
- Mondtam, már hogy VIRÁG…- a hang elhallgatott, mert egy kéz a szájára tapadt.
- Nem megmondtam, hogy maradj csöndben?! - hallatszott a heves dorgálás.
- Ti léteztek?
- Már hogy ne léteznénk, hiszen te is látod. – mondta egy vékony kis hangocska.
- Nem bántalak titeket! Beáta a nevem!
- Tudjuk ki vagy. A vándorkövek elküldték a széllel érkezésed hírét. Az emberek azonban nem valók ebbe a világba.
- Én nem önszántamból jöttem. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide, és nem akartalak zavarni benneteket.
- Mi van, ha tényleg nem akar bántani minket?- kérdezte az ismerős hang.
- Pitypang!!!! – most már egy tucat tündér kiáltott rá.
- Hát nem emlékeztek már mit tettek Haranggal az emberek, akik legutoljára itt jártak? – kérdezte egy vitézes külsejű tündér fi.
- De igen…- hallatszott a megszeppent mormogás.
- Üvegbe zárva vitték el az ő világukba! Mert azt gondolták teljesíti a kívánságukat.
Csend telepedett a tündérnépre és a lány se mert megszólalni. Lopva nézte a kis teremtések alakját, hosszú, hegyes végű füleiket, színes ruháikat, áttetsző, eres szárnyukat, pisze orrúkat, és hosszú, sűrű szempilláikat, melyek elfedték élénk színű lila szemeiket.
- Nem foglak bántani benneteket. Miért is tenném?- mondta végül a lány ártatlan és kedves hangon.
- Igazat beszél!- kiáltotta Pitypang és közelebb repült Beához.
- Mit művelsz?- csendült fel újra a szigorú hang.
- Hát nem látjátok? Igazat beszél! Ti is látjátok a lelkét, ugyan már! Nem bírom elhinni, hogy nem hisztek a saját szemeteknek?
Nézték egymást és nem tudták mit tegyenek. Lassan megenyhültek és mind egy picivel közelebb merészkedtek hozzá, de olyan közel, mint Pitypang, senki sem mert menni.
Nézték az új jövevényt, beszéltek vele, és szunnyadozó bizonytalansággal tekintetek a szemeibe, mégis tudták, hogy ő a bizalom forrása. Tudták, hogy nem esik bajuk, mert látták a lelkében hogy tiszta és igaz.
- Miért vagy itt? Te is a boldogságot keresed?- kérdezte egy élénk hang a kis szárnyas tömegből
- Még nem tudom. Talán… - felelte.
- Tudod mi minden vár még rád?
- Nem! Mégis mi?- kérdezte megdöbbenten.
- Meg kell találnod az utad, ami elvezet a célodig, és ha megtaláltad, végig is kell járnod azt akár fájdalmas, akár örömteli. De ne feledd, a dolgoknak legalább a fele tőled függ.
- Tudom, ezt már hallottam, azt hiszem. A vándorkő is ezt mondogatta.
- És milyen bölcsen tette.
Egy pillanatnyi csönd támat, amíg mindenki átgondolta az elmúl pár perc eseményeit.
- Tudom már mi a sorosom!- mondta Pitypang hangosan, megtörve a nyugodt csendet. – Az életem feladata, hogy Beát elkísérjem az útján.
- Pitypang, ne kezdd megint, minden nap más az életed célja?- korholta egy mélyebb hang.
- Nem, nem! Ez most már egészen biztos!- mondta fellelkesülve csupán a gondolattól, mire egy páran csak legyintettek.
- Hasznára lehetek, gondoljátok csak el, egy tündér mindig jó, ha kéznél van.
- És elhagynál miket?- kérdezte egy panaszos, vékony, magas hang a tömegből.
- Meg kell tennem egy nemesebb célért…- s a magasba emelkedett.
- Fiam, nem kell túlzásba vinni a lelkesedést. Elkísérheted, hiszen a legtöbb világban jártál már errefelé, de vigyázz magadra igazán! Talán lesz egy új világ, melyet e jövevény képzelete szült, de biztos vagyok benne, hogy megállod a helyed. Azonban ha kalandotok véget ért térj vissza hozzánk, a népedhez s légy újra szokványos virágtündér. Ha erre képes vagy menj. Azonban ha szívedben már most érzed, hogy talán nem térsz vissza, ne indulj el sehová.
- Visszatérek anyám!- felelte Pitypang.
- Akkor hát isten veletek, és földi lány, remélem megtalálod, amit keresel…
- Én is remélem…- suttogta kedves hangon -… habár még nem is tudom pontosan mi az.
A tündér fi elbúcsúzott társaitól és szüleitől, majd a színes társaság kikísérte őket a barlangból. Beának hevesen vert a szíve már az új világok gondolatától is, de a cél még jobban foglalkoztatta, hogy miképpen találja meg a boldogságot. Vajon csak egy érzés lesz, vagy egy tárgyban nyilvánul meg mindez a boldogság? Fogalma sem volt róla. Nem tudta hogyan lehet birtokolni egy ilyesfajta érzést. Boldognak lenni pillanatokig vagy napokon át világos érzés volt számára, de ez az új világ, s ennek az új Boldogságnak a megtalálása egészen más értelmet jelentett számára, valami hosszantartót, valami végérvényeset. Bea elindult Pitypanggal a vállán. Néhány apró kis lény még követte őket egy darabig, majd elvesztek a sűrű és magasra nőtt élénkzöld színű fű között. Bea elképzelte, ahogy ezek a kis lények aludni térnek egy- egy virág kelyhében s beburkolják magukat azoknak puha, erezett szirmaival. Milyen gyönyörűség lehet aludni egy ilyen virág szirmai között, melynek leveleire ráül a harmat gondolta magában a leány.
- Na és hogyan jutunk el abba a másvilágba?
- Végtelenül egyszerűen… tündérporral.
- Tündérporral? az meg mi a csuda?
- Egy olyan por, melyet az a fa ad, amin minden egyes tündér születik, s ez a fa az egyetlen, ami képes megélni a vízen, anélkül hogy egyetlen gyökeret is eresztene a talajba.
- Láttam már azt a fát korábba. Na és hogyan működik ez a por?
- Erősen gondolsz a hely nevére, ahová szeretnél eljutni és belefújod a szélbe a tündérport.
- Ez elég egyszerűen hangzik.
- Kipróbálod?
- Miért most hová megyünk?
- Várj! Ide inkább én viszlek el!
Pitypang egy leheletnyi port öntött apró ujjaira és nagyon fújt rájuk, aztán pedig a szél kísérte tovább az színes csillámszerű porszemeket. Egy szemvillanásnyi idő alatt hideg lett, és valami egészen másvilág tárult Bea szemem elé. A legelső dolog egy villámsújtotta fa volt, melynek láttán összeszorult a szíve és elállt a lélegzete.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése