3. fejezet: Kacaj ország
Mielőtt felébredtek volna lágy napsugár simogatta a bőrüket és Pitypang szárnyain ezer színre tört a napsugár. Az emlékek erős esőszagot ígértek, azonban lágy és kellemes illat lengedezett a levegőben, amelyek a friss szellővel körültáncolták a jövevényeket. Bea még nem nyitotta ki a szemét, csak érezte a fűszálat simogató érintését a nyakán és a kézfején. A meleg cirógatta arcát, s annak mélyedéseit.
- Pitypang, hol vagyunk?- kérdezte álmosan és kicsit nyöszörögve.
- Nem tudom! De egy biztos, ez már nem Pokolföld.
- Ez tényleg nem lehet az, meleg van…
Kinyitotta tengerkék szemeit és fürkészni kezdte az új valóságot, közben végigfixírozta a közelben álló dús lombú, magas fákat, valamint a virág és fűtengert melynek közepén feküdt. Nem hitte el, mégis hallotta, ahogy kacagnak a hegyormok és beszélgetnek a fák. Amikor Pitypang is meghallotta ezt, megszólalt:
- Már tudom hol vagyunk.
- Na és hol?
- Kacaj országban.
- Komolyan ez a neve?
- Miért kételkedsz? Nem ez a legfurcsább dolog, amivel találkozol mostanában.
- Jól van, de még mindig nem bírom elhinni, hogy itt vagyok, folyton olyan, mintha álmodnék.
- Pedig nem álmodsz! Akarod, hogy megcsípjelek? Ha jól tudom így szoktátok ti emberek.
- Inkább ne! – felelte kacagva.
- Viszont hogy kerültünk máris ide?- kérdezte ismét a lány.
- Megtapasztaltad, amit meg kellett tapasztalnod…
- Na és mi volt az?
- Az Elmúlás. Az egyetlen dolog, ami elől nem lehet menekülni.
Beának eszébe jutott a farkas, amely meghalt a szeme láttára, és ő érezte a testének utolsó remegését, ő hallotta az állat utolsó lélegzetvételét. Lassan felkelt a földről és hallotta a völgyekben visszhangzó nevetést, amely hol gyermeki kacaj volt, hol pedig felnőttes, morajló nevetés. Elnézte a színes virágokat, majd letépett egy margarétafejet és a hajába tűzte, egészen a füle tövéhez. A virág suttogni kezdett a fülébe:
Szép leány, merre visz utad?
Van e hiúság, amely benned fakad?
Vigyázz arra, mi érték van benned,
Ne higgy annak, ki ezt kéri tőled.
Ne add semmiért, a lelkedet,
Tartsd meg dobogva a szívedet.
Ha azt kérdik merre mész
Feleld: arra a helyre mire ember ész,
Még csak gondolni sem mer.
Ha jön az ár, ne legyen sírod az a hely.
A virág, csengő szavakkal elmondta egyszerű versét, s elhallgatott. Akármit tett ezután a lány, nem tudta szóra bírni a margarétát.
- Pitypang hallottad ezt?
- Mégis mit?
- Beszélt hozzám a virág…
- Valóban? És mit mondott?
- Egy verset… egy furcsa verset, ami inkább hangzott rejtvénynek. Te valóban nem hallottad?
- Nem! Nem én! Tudnál belőle idézni vagy elmondani az egészet?
- Talán, nem tudom. Volt benne szó a hiúságról, lélekről, szívről, vízről, sírról.
- Nem tudom mit jelenthet!- mondta a tündér.
Bea próbált visszaemlékezni a sorokra, azonban valahogy, semmi sem jutott eszébe. Egyre bizonytalanabb volt abban is, amire eddig tökéletesen emlékezett a versből. Összezavarta a gondolatait a hegyek csúfolódó nevetése, mintha csak rajta kacagnának olyan élettel telien. „Mi lehetett a következő sor?”- tűnődött magában. „Talán…szép lány, merre mész?... nem, nem így volt…Hiú vagy e a lelked mélyén? Lehetetlen… nem bírom elhinni, hogy nem jut eszembe. Ekkor valami suttogást hallott a füle mellett: „Szép leány, merre visz utad? Van e hiúság, amely benned fakad?...”
- Igen, ez volt az!- kiáltott fel.
- Tessék?- kérdezte csodálkozva Pitypang.
- Te nem hallottad? A vers… tudom már hogy volt.
- Én nem hallottam semmit.
A margaréta már nem lehetett, mivel már régen eldobta a növényt, most pedig fogalma sem volt, honnan jöhetett ez a titokzatos hang. Simogatta a fülét, ahányszor csak visszaemlékezett arra a lágy ritmusra, mely a beszédét jellemezte. Nem tudta mi lehetett, talán csak a hegyek visszhangja, de akkor miért értette olyan tisztán? Pitypanggal némán sétáltak egy ideig, s a kis tündér fi igazán aggódó arcot vágott. Érezte, hogy a lányt kezdi bekeríteni valamit, és félt tőle, hogy rossz dolog történik és ő majd nem lesz képes megvédeni. Átvágtak egy mezőnyi virágon, és a derékig érő fűtengeren. Messze innen megláttak csillogni valamit. Valamit, amiről erős fényként jut a szemükbe a nap sugara. Ahogy közelebb értek, látták hogy egy tó terül el az egyik kékes tetejű hegy aljában. Rózsaszín volt a víz, mégis egészen a tó fenékig le lehetett látni, ahol egymás mellet sorakoztak a szebbnél szebb színű korallok. Alakjukban is épp olyan változatosak voltak akárcsak színeikben. Ahogy ezt szemlélték, hirtelen feltámadt a szél és kavarni kezdte a vized a kis mederben. Bea ismét hallotta azt a kellemes hangot, amit korábban: „Vigyázz arra, mi érték van benned, ne higgy annak, ki ezt kéri tőled.” A lány már nem is merte megkérdezni a tündér fit, hogy hallotta e, hiszen az ugyanolyan elképedéssel csodálta tovább a víztükröt és a szél játékát a tótükrén. A lányt valahogy megnyugtatta ez a hang, annak ellenére, hogy minden jel arra utalt, csak képzeli az egészet. Mégsem tartott tőle, hogy megbolondul. Egyszerűen ez volt az egyetlen jel, ami arra sarkalta, hogy tovább keresse a boldogságot.
- Mit kerestek ti itt?- kérdezte egy hang egészen a víz alól.
- Pitypang te hallottad?- nézett a kis tündérre a lány.
- Igen hallottam! Mi volt ez?
- Nem tudom!
- Itt vagyok a víz alatt!- ismételte az iménti női hang.
Egy csodálatos arc jelent meg közvetlenül a víztükör alatt. Szemei vörösek voltak, és , sűrű, fekete szempillák keretezték azt. Haja aranyszínű volt, és hullámozva terült szét a víztükör alatt alig pár centire. Hajszálai úgy mozogtak egyesével, mintha önálló életet énének, ám be lennének korlátozva, mivel csak egy bizonyos távolságra juthatnak el csupán. Szemeiket le sem bírták venni a pompázatos teremtményről, majdhogynem megbabonázva álltak ezen szépség előtt.
- Gyertek közelebb!
Egyedül Pitypang indult el, Bea úgy érezte földbe gyökerezett a lába, s valami rossz érzés öntötte el a szívét. Visszarántotta a kis tündér fit a szárnyainál fogva. Az hangosan felszisszent, de kezdett magához térni a mámortól.
- Mi van ha veszélyes?- kérdezte a lány.
- Már miért lennék az?- kérdezte felháborodva a tó hölgye.
- Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: Nárcissza a nevem. – folytatta a nő, aki fejét nem dugta ki a víz alól, mégis természetes könnyedséggel beszélt, mintha az a vízréteg nem is lenne akadály. Teljesen érthető volt minden szava.
– Gyertek csak nyugodtan közelebb.
Lassan lépésről lépésre elindultak, s ismét a selymes hang lengte be a levegőt: „Ne add semmiért, a lelkedet, tartsd meg dobogva a szívedet.” Bea próbált nem figyelni a vonzerőre, ami a tóból áradt. Folyamatosan az agyába véste az újabb sorokat. Érezte a veszélyt minden egyes lépésnél, mégis az egész elméjét elkápráztatták az aranyszínű hajszálak.
- Lefogadom, hogy ti is a boldogságot keresitek!- fölényesen felkacagott. – Hát még mindig hisztek benne, hogy létezik?- folytatta kicsinyes hangsúllyal.
- Igenis létezik!- felelték kórusban, s elöntötte a pír az arcukat, amikor rájöttek, hogy milyen hevességgel tiltakoztak.
- No lám, eltökéltségnek híja nincs bennetek. – felelte Nárcissza csodálkozva. – Van egy ajánlatom számtokra: Egy ősi tükör van a birtokomban. Ha belenéztek, mindannyian meglátjátok mi lesz a sorsotok, s hogy mi jelentené nektek az igazi boldogságot. Én magamat legelőször virágnak láttam a völgy ölén, lágyan lengedezni a szélben, s most a tó hölgye vagyok, körbevéve ezer és ezer virággal, szépségem pedig nem vetekszik senkiével, mert gyönyörűbb vagyok bárkinél.
Nárcissza a tükörben szemlélte magát a víz alatt, s légies mozdulatokkal, kecsesen, szinte táncolva mozgott a vízfelszín alatt. A két vándor pedig szemlélte egymást, hogy mit tehetnének.
- Akartok netán virágok lenni a kertemben, bárányfelhők az egemen, vagy kacajok a völgy ölén?
Bea fülében újabb sorok csendültek fel, miközben a haját ezerfelé hordta a feltámadó szél. „…Ha azt kérdik merre mész
Feleld: arra a helyre, mire ember ész,
Még csak gondolni sem mer.
Ha jön az ár, ne legyen sírod az a hely.”
Most már az egész verset tudta, ám még mindig nem tudta megfejteni azt. Mit jelenthet ez az egész. Talán összefügg Nárcisszával, sőt bizonyára össze kell függenie vele. Egyre világosabb következtetések születtek meg benne. Bea a földre ült, és kezét le akarta tenni a földre, ahol egy piros kalapos gomba nőt.
- Ne érj hozzá!- szólt Nárcissza kétségbeesett hangon.
- Ó!- kapta el a kezét- Miért ne?
- Mert… mert megharap!- dadogta.
- Megharap? – kérdezte elborzadva.
- Bizony! És ha megharap beléd jut az a hallucinogén anyag, amelyet a varázsgomba termel.
- És mi történne akkor?
- Valószínűleg olyan állapotba kerülnél, mintha félig álmodnál és hamis, fiktív képek vetülnének eléd.
- Ó értem!- fordult el, s újra szemügyre vette a gombát a piros kalappal és a fehér pöttyökkel. „ Pedig egész ártalmatlanak tűnik!” – gondolta.
- Nos hogy döntöttetek?- folytatta kis szünet után az aranyhajú teremtés.
- Hogyan kellett volna döntenünk?- kérdezte pimaszul a lány.
- Bizonyára tetszik nektek ez az ország, s szeretnétek a részévé lenni. Feltételezem, elfogadjátok az ajánlatomat.
Beának a fejében visszhangként csengtek a vers sorai, és beleivódtak az agyába, tudta, hogy nem fogadhat el semmit, amit Nárcissza kínál neki, s nem láthatja előre miben nyilvánul majd meg a boldogság.
- Nem fogadjuk el!- felelték mindketten kisebb időcsúszással.
- Nem?- szólt a hiú nő ingerkedve.
Miért akarnánk itt maradni? Nem hinném, hogy ez a boldogság. Nem érzem magamat jobban itt mint azelőtt. – mondta. S még mindig a vers sorai jártak a fejében: „Ne add semmiért, a lelkedet, tartsd meg dobogva a szívedet.”!
- Na és mit vártok találtok majd ennél jobbat? Szebb hely nincs kerek e világon!- mondta Nárcissza behízelkedően.
- Hogy nincs? kételkedem szavaidban, maga Sohaország is szebb volt mint ez! Kérlek, ne erőltesd maradásunk, ha lehet.
- Na és hová mennétek?- kacagott rosszmájúan.
- Arra a helyre mire ember ész, még csak gondolni sem mer. - idézte Bea a verset.
Nárcissza elhallgatott, és hirtelen, mint felbőszült vad tört föl a víz alól. Kidugta a fejét, s menten színét vesztette a haja, a szeme kopottas lett és kiszáradt, karjai élettelenül csüngtek oldalán és csúnyább volt, mint bárki, akit valaha láttak. Bea a rémülettől hátraesett, és Pitypang is lepottyant a válláról, aki eddig ott üldögélt. Kezét a piros fejű gombára ejtette, s az kalapját felemelve elfordult a tó felé, majd Nárcisszára nézett, és fényt bocsátott ki magából. A tó gonosz hölgyének vakította a szemét e természetellenes fény, és hatalmas csobbanással a vízbe vetette magát, bömbölését visszhangzotta Kacaj ország minden egyes hegyorma, s megtelt a sikítás feszült levegőjével a csendes völgy. A lány föltápászkodott, s megkereste Pitypangot, majd megnézte nem esett e baja. A kis szárnyas teremtés jól volt, éppen csak kicsit beverte a fejét. Feltámadt a szél és süvíteni kezdett a fák lombjai között. „ Ne félj! Bízz bennem! Ne félj semmitől! Engedd, hogy vezesselek!”. Bea már nem félt semmit, miután ez a hang megütötte a fülét, átadta magát a szél erejének. Kitárta karjait és a hajába kapott az ordító szél, majd fölkapta egész testét, körbe pörgette a levegőben, s egy kecses angyalnak tűnt a lány a föld felett. Két karja megfeszült, s egész testtartása egyenes lett, majd gerince enyhén hátrahajlott, lábfejei egyenesen lógtak lefelé, s tartásuk olyan volt, akár egy balett táncosé. Pitypang ájultan hevert, majd belepottyant a lány zsebébe, és így ketten áttörték a tó tükrét, belezuhantak a végtelenbe…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése