A tó vizén úszó zöld levelek felszínén úgy táncoltak a harmatcseppek, akár a parányi tündértalpak, és olyan szikrázó szivárványt vetett rájuk egy-egy napsugár, hogy menten színessé vált az egész víztükör. Pompázatos látvány volt, főleg a korai órákban, azonban estefelé is csodálatos látványt nyújtott az arra tévedő vándornak vagy mélázónak. Egy lány ült a tó partján, kezével simogatta a fűszálakat, és egy katicát engedett végigmászni az ujjain, ahol a parányi állat kitárta szárnyait, és célul tűzte maga elé a Napot. Vörös haja árnyékot vetett arcára, s a mosolygödröcskékre, amelyek büszkén díszletek arcán. A szél felkavarta a vizet, és a vörös hajszálakat is meg-meglibbentette, majd belekapott, és a hajszálak a szél hullámain feküdtek, míg csak meg nem enyhült és fuvallattá nem alakult. Így már csak simogatta a szél láthatatlan keze. Egyszerre valami ború derengett az égen, s a lány, akit Beának hívtak, tengerkék szemeit az égre emelte és kutatta a forrást, mi fosztotta meg a világot a Nap, gyógyító sugaraitól. Egy kósza felhő suhant csak át az égen, s mire felpillantott, már tova is röppent, visszatért a világosság. Bea egészen a tó partján ült, és a vízben szemlélte a táj részleteit. Csodálatos hegyek képe tárult elé, rikítóan kék égbolt, a Nap korongja és a mezőn szertefutó virágrengeteg. Megvizsgálta az égen elröppenő madarakat, melyek elmosódottnak tetszettek az ide-oda imbolygó, szelíden hullámzó tó tükrében. Tündértó a legszebb hely a világon. Soha nem értette miért nevezték így, hiszen nincsenek is errefelé tündérek, és amúgy sem, hiszen tündérek nem is léteznek. Kiskorában órákat ült itt, és várt, hátha előbukkannak a kis lények, akik véleménye szerint a kövek alatt, a virágok szirma mögött, vagy a fák odvában rejtőztek. Soha nem látta őket, de tudta, hogy az apró csöpögés, és a csilingelő hangok a tó tükrén a tündérek táncának a hangja, mivel minden lény láthatatlanná válik az emberi szem számára.
Bea ma már nem azokon a dolgokon tűnődött itt üldögélve, mint korábban, sokkal fontosabb dolgok gyötörték. A világ igazságtalansága miatt kesergett, és a tenni akarás bujkált a gondolatai között, ott lappangott a szívében is. Nem értette miért gyenge az egyik ember, a másik pedig erős, miért aláznak meg valakit, és ki képes egyáltalán ilyesmire. Egyetlen, és legnagyobb vágya volt, amit maga is csak halkan, suttogva ejtett ki: megtalálni a boldogságot. Oly sok ember vágyik erre, mégis aki valaha látta e lányt, látszott, hogy az akarat, a boldogság tényleges megtalálására, sokkal nagyobb fénnyel ragyog az ő lelkében, mint bármely másik földi halandóéban. Fölállt, majd térdre ereszkedett közvetlenül a hamiskás tükör előtt, és megnézte arca kerekded vonásait, szeme élettelen csillogását, és látta önmaga is a boldogság hiányát a szemében, majd kutatta azt a parányi szikrát, ami a lélek jelenlétét jelzi. Nem találta. Félt, hogy kihuny minden fény, ami benne él még, ha nem találja meg a Boldogságot. Ahogy így magát nézte, látta, hogy a kép eltorzul, a víz hullámzik, és megtöri a tükrét egy- egy esőcsepp. A haja begöndörödött az esőtől, és hullámokban omlott alá a vállain. Nem tudott elszakadni a szerteomlott tájtól a csalfa tükörben, és egyre közelebb… közelebb… közelebb… közelebb és közelebb hajolt, egésze addig, amíg hajfürtjének végei bele nem értek a tóba. Valami erő vonzotta lefelé, és beleesett a vízbe, s már csak azt érezte, hogy egyre mélyebbre merül… lélegezni ugyanúgy tud, mint eddig, s a szeme csodálkozva meredt a sokszínű tófenékre, a hajszálai pedig, mint a lángok szétfoszlottak a vízben…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése