Integráltan

elhagy a jó fiatalság, elfut a vak szerelemvágy,

mert öreges kínlódás zúg a fejemben a végről.

ó, a helyett inkább eleven nyaralás tele csókkal

jönne el értem, s adna nekem őrült lobogást, vért!

mindazonáltal a gyilkos gondolatok kidobálják

sorra az életerőt, míg tartani már csak a test fog.

rám szegezed szavaid, szeretőm lennél; dobozom még

nyújtja hazug hitelét, hogy e test, hogy e kéz mire képes;

sajnos a lélek, az éjbe beburkolt ész veri láncra.

így fakulok meg – zárol a vénség – míg ki nem oldasz.

 
 

Anyád a boltba van

izzadó, repedt fal.

verejtékes pókháló.

anyád a boltba van.

kint nyerít egy ló.

gyertya ég – lámpa.

fürdéshez egy vödör.

anyád a boltba van.

öcsédet fel ne lökd!

szúr a közös párna.

recseg a deszkaágy.

anyád a boltba van.

jaj el ne aludjál!

húgod ég a lázban.

felköhög a reggel

anyád a boltba van.

öcséd megéhezett.

kopog a pihe asztal.

felszól a két testvér

anyánk a boltba van,

menj te is, az Istenért!

 
 

Motelszobád - névtelen

ködös peron dereng

(felköhögtél)

- a homály szülötte

lennél?

lila arcod remeg

-szűk szobád körülötted:

beköltöztél.

benne állsz- tied.

most már ideje letenned

behorpadt koffered,

tartalmát előszedni

-berendezkedhetnél.

szoborrá dermeszt a vakság?

elfutnál…

nem érted? bonyolult?

elsorvadt méh köpött

ki, hogy ez az odú

kitömött

legyen veled

érted?

nem vagy más, mint

egy szobadísz,

mely túlporosodás után

a gangon áll,

majd újra a peronon

találja magát,

hogy onnan induljon

a lomtárba.

sötét peron – hideg

- homály szülötte,

kételkednél?

motelszobád mostoha:

megrág és kiköp

(ahogy anyád)

egy névtelen vagonra

 
 

Motelszobád - A távozás

egyre sötétebb folt leszel.

lassan bele fogsz ivódni fekete

garnitúrádba;

te is tudod: indulnod

kell, mert

új lakó, új albérlő a foglalót

már kilenc hónapja letette.

a kilenc hónap letelt: most fogd

az összes holmid,

kapard össze emlékeid -

siess! nem baj, ha összetörik

néhány

úgy sem lesz szükséged rá

mozogj már!

- míg

meg nem érkezik a következő.

nyisd az ajtót - ott vár az idő,

hogy összemosson, szétzúzzon,

amiért te voltál az albérlő.

egykori szobád még szagodat

is kifacsarta,

lábtörlődön cipőd nyoma

veled együtt

csoszogott át - valahova

(ott nincs küszöb):

egy másik szobába,

ahol csak aludnod kell,

mélyen betakarva -

akár egy újszülött.

  
  

Dermedt karjaimban

Vértől átitatott minden levél a fák koronáin.

Lüktető seb mind,

Mi a tél első takarójával kap hűsítő gyógyírt,

S ahogy piroslanak a metsző pirkadatban,

Te – kedvesem – úgy sápadsz ölelő karjaimban.

Csókot kérsz – de most nem lehet. Tarts ki még,

Mert elmúlik a vággyal együtt az ébredés,

Hogy csókolj. Nem lehet. Az ősz megeszi,

S akkor mi marad nekünk a tavaszra,

Ami majd bukfencet vet bennünk, s előveszi

A zsebben tartott foltos, karcos aranyat.

Várj még! Maradj egy vér-gubó dermedt karjaimban.

Bírd ki, míg elomol az ősz,

S szívünk lángba borul az új-tavasszal,

S elfut róla didergő,

Hosszan kirakott mozaikja a reggelnek.

(Ajkaink ismét ütközhetnek.)

  
  

Motelszobád - Az érkezés

lila volt az út, s véres

szag kísért

- megérkeztél

madzagon csüngtél,

most saját szobába költözhetsz

ismerős a hely? – nyirkos

falak repednek

felismered?

-emlékeztetnek:

akár kezeden az izzadt árkok

érdekes, hogy így izgulsz

vendégként

éreznél?

félénk

lépteiddel ingatag mozdulsz

szobád teljesen üres

fotók

virágok

sehol

kofferedben tartod emléked

mert félsz: kilakoltatnak

költözni

menekülni

örökké aludni

új, sötétbe takart szobádban

  
  

Csont-vágy / Üres halál

Néma kiáltás jajgat a földön éjbe rivallót
Nincs olyan ebfül, amely hallani képes e dalt.
Léha roham robotol ki a búból - rázva le béklyót,
Mélyben a kulcs valahol: elfut a sírt diadal.
Élete oltárát a harag felemészti ebédként
Rágva maradt vágyát, rántja le lassan a mély.

***

Kár idebenn a sovány múlton epekedni haraggal,
Szíved is így nehezül, életed egyre csak hűl.
Kár a homályos jövőnek ihletet adni imával,
Lelked egyre hevül, lényed ekképp menekül.
Várd a csodát monoton, s csak hidd a hamist konokon,
Szellemed sírba kerül, szép hajad őszbe merül.
Nézd a halál eleven madarát koponyádba befészkelt:
Tested az ágyra terül, életed lángja kihűl.
  
  

Kazettára mentve

kazettára mentettük izzadságban
tornyosuló eksztázisunk komponenseit
a legapróbb részletig,

hogy a kiszáradt medrű napokon
közénk rekesszük a pillanatait
a lepergett katarzisnak

keressük a lejátszót
felrántani a függönyt a tegnapról
csakhogy nincs már kéznél
a gép - nem jó erre - újraélni az érc
momentumot

emlék-lejátszónk nem indítja
el a magnetofont
hiába nyomod a lejátszást
play - play - play
szakad a szalag - nincs, ki újraél
a tegnap-téka kölcsönzési
ideje annyira rövid
mint a katarzis után
felsóhajtani
 
 

Motelszobád (IV.) - Pestis a szobában

Karanténban a sok ember,

Akár

Karámban a tehén legel,

Habár

Gondolnád, jobb vagy.

De kár

Hogy megint tévedsz, te vad!

Már

Romlott lelked füstje betölti

Korán

Motelszobád zsúfolt termeit.

Nohát?

Nem tudtad? Te egyszer született

Nemsoká

Átjárja a kifordult lelketeket,

Aztán

Elemészti mind testeteket

(Kár?)

A pestisnek öltözött rémület

Ezután

Kong majd a dögtől Motelszobád

S nolám:

Ki is halt e bűzös karám.

 
 

Epilógus

Rozsda hidak kötik városaid már porba leledzik

Mind, ami egykor éket adott most szegyen e népnek.

Víg korok dallama csendül – hallani olykor a földből,

Bár a szonett elhallik idővel, s néma a rím, mely

Bús ölelést fon a nagy magyar ősi apán Arany-Árpád

Mélybe borult álmiba; mordul Attila, ki dühtől

Rántana kardot nyújtva magasba, de teste nagyon mély

Földbe honol, hogy kardja kitörjön e tartari* helyre.

Sírja e honnak – mondani búcsút – mind, aki földben

Nyugszik; a vér-magyar éra ez egyszer rengi a mindent:

Vége szakad romoló koraidnak botladozó kín-

Tánca, magyar! Nyelved karon öltve veled lép

Rögtön a sírba; a szél ma nevet fel: élt-e ilyen nép?

*tartaroszi (alvilági)
  
  

Hattyú-tánc

Fekete Keringő

Fehér ruhádat feketére

Színezték az évek...

Egykor erős vállamon nehezednek

A hollók - egyre többen jönnek.

Elrejtjük a tegnap álarca mögé

Gyűrött, szürke arcunkat,

S lassan vonaglunk a tömeg felé

S nyögve kezdjük meg táncunkat:

Minden ritmus adta lépés

Könnyet fakaszt - ó hogy sírunk,

Minden ingatag pörgetés

Felkelti a múltat - együtt vajúdunk,

(De tovább táncolunk!)

Kongó bálteremben rí a zongora,

Együtt csoszogjuk a fekete keringőt,

Elriaszt minden párt az arcra

Kiült sikoly, mi elijeszti a jövőt.

Immár csak szívünkben remeg a zene,

Érzem, ahogy fagyossá válik a kezed...

Végleg elalszik az egykor fényes bálterem,

S mi is vele némulunk el - kedvesem