Jó reggelt Anna

Széles mosolyra nyílt Anna szája, amikor meglátta a végtelennek tűnő rét vadvirágos szőnyegét.

A nap fénye beragyogta az arcát, a vadvilág hangjai megismételhetetlen, egyedi örömódaként zengte be a tájat.

Boldog volt.

Nekiiramodott a tarka mezőnek s csak futott, futott.

Szabadnak érezte magát.

Lábait úgy szedte, mint az őzikék, kifulladásig szaladva, kacagva hemperedett le a terebélyes nyárfa lombkoronájának árnyékában.

Felette, a bárányfelhők hol elszakadtak egymástól, hol összegabalyodva úsztak az égi színház kékleplű színpadán, mint a „Sóhajok hídja” alatt ringó gondolák.

Gondolataiban az a barna fiú keringett, aki délutánonként az épület előtt sietett el.

Ilyenkor szaporábbá vált a pulzusa és sóvárgó tekintetével egészen az út végéig kísérte, míg csak el nem tűnt a házak mögött.

Vágyálmaiban mellette lépdelt kéz a kézben, együtt róva útjaikat.

Hirtelen, a távolban, egy női alak tűnt fel.

Szíve nagyot dobbant.

Anya!

Felpattant a hűs árnyék oltalmából és lélekszakadva rohant az egyre csak közeledő nő felé.

Már tárta szét ölelésre hívóan karjait, amikor megtorpant és éles tőrként hasított szívébe a kérdés.

Honnan fogom megismerni, hogy ő az anyám?

Még sohasem láttam őt!

Nyílik az ajtó.

Anna hunyorogva, félig kinyitja szemét és kavargó álmaiból ocsudozva pislákol a kitárt szobaajtón belépő nővér felé.

A fehér köpeny.

Széttépte minden álmát.

Jó reggelt Anna!

Kiültetem a tolószékbe!