MÉLTÓSÁGGAL…

Ennek a szónak, van egy hűvös eleganciája, egy öntudatos és nagyképű hajlamot sejtet, a kijelentő fél elhatárolódik a mentális igényesség hiányától szenvedő sorvadt individuumoktól.

Bitangul sokra értékeli saját világlátását, intellektusát, emelkedetten szemléli környezetét, akik nem tudnak alkalmazkodni értékítéletéhez.

Ködként lebeg a beteg és silány társadalom agy sorvadt tömegei felett, csak azért nem köp le rájuk, mert egy méltósággal létező ember ilyet nem tehet.

Csak okító szépirodalmat olvas, vadul keresve az eszmei mondanivalót, a társadalmat gondolkodásra késztető bölcsességeket, a tömegét, aki a cirkuszt, kenyeret szintjén megrekedt, dübörögni képes halmaz.

Aki időnként nekilódul, agyagba taposva mindent, ami érték, üvöltve őrjöng és rombol, nem látva és nem felismerve azt, ami lába alá kerül.

A „Villon, unom az eszedet”- felkiáltással lerombol mindent, amit nem ért.

Mert gondolkodni fárasztó, nem szórakoztat, és következménye lehet a nyomasztó tény, hogy akaratlanul is fény derülhet hibáira, ami érzés nem szükségeltetik. Mert igaz, hogy pusztítani és elvenni egyszerűbb, mint teremteni, a brutalitáshoz, és ócska tettekhez nem kell ész, és értelem.

Kierkegaard, Brahms, Goethe és Ady nem lelkesít, nem emeli az adrenalin szintet az égig, viszont a macskaköveken csattogó díszlépés egeket ostromló hangjai igen. Az agyatlan erő euforikus gyönyöre az egyénben valami legyőzhetetlen belső örömet okoz, és még érteni, megérteni sem kell hozzá semmit, mert nincs is mit, na meg nincs is mivel.

Olvasás? Bele és végiggondolni a valóságot, az ember örökké hibázó létét, esendőségeinket észrevenni, belátni, és jobbító szándékkal megpróbálni gondolkodó emberhez , annak fogalmához felemelkedni…

Ugyan kérem. Kinek van arra ideje?

Elég annyit látni, hogy ne menjünk neki egy fának, egy vakot az árok széléig vezetni, és rászólni, hogy ugorjon, mert árok jön…

Mert átsegíteni az úttesten, nincs abban semmi szórakoztató, és lelemény.

Az ember legyen kreatív módon szellemes, és ne a könyvekkel vesződjön, mert rádöbben, hogy egészen rosszul áll önmagához, és mérgezi jelenlétével a mások életét. Ezzel a tudattal aztán hogyan tovább?

Az érdektelenség, igénytelenség végtelenített folyamában úszkálni, kisszerű, szamárságokat sikerként megélni a könnyebb út.

És minden kor kitermeli azt a pár embert, aki hajlandó prédikálni az óceán partján állva a halaknak, odáig nem jutnak a cápák, a vízbe meg nem gázol bele.

De sok a cápa, és kevés a prédikátor…

Meg a cápák döntik el ki a hal, és a színvonal emelése érdekében felzabálják a szerintük értéktelen halakat.

Mert rendnek kell lenni, természetesen a köz érdekében munkálkodnak, egy emelkedettebb, letisztultabb óceánért.

Hogy nem képesek eldönteni, hogy kit ne tüntessenek el, hát Istenem. A jobbító szándék a lényeg, hibaszázalék meg mindenben van.

Mindezt méltósággal teszik, kijelölve az eltűntek helyett az erre a posztokra megfelelő cápákat.

Mert jövünk, és megyünk. Az újaknak nemigen marad semmi, a jövő nemzedék építészeti emlékei is a rozoga panelházak lesznek. A „Való világ” sorozatok a TV- ből, az eksztráskodó, és buta, kortárs dolgok hulladékai, amik a tömegek pillanatnyi színvonalához igazodva, a bevételre koncentrálva láttak napvilágot.

Ők a szárazföld cápái, ők döntik el, hogy mi a jó.

És lássatok csodát !

Mennek a dolgok így is, Radnótik, József Attilák, Markezek, Huxleyk, Edgar Allen Poek, és Rembrandtok nélkül is.

Évszázadok, évezredek óta, mindig szólnak valakik, de mindig nagyon nagy az óceán.

Ami örökké a cápák birodalma.

Nem maradt más, mint méltósággal tudomásul venni.