A fényes napsütés hirtelen felmelegedést okozott a város utcáin. Figyelemmel taposta a latyakos havat, nehogy nagyobb tócsába lépjen. A célbavett lakónegyed közelébe érve felemelte a tekintetét, lassan körülnézett és az üzlet felé indult. Kiválasztott egy csokoládés desszertet, kifizette és máris kint ballagott az épület bejárata felé.
Felment a negyedik emeletre és becsöngetett egy ajtón, melyen ismerős név állt.
- Igen, mindjárt jövök! – hallatszott belülről.
- Jó napot kívánok, tanárnő! – köszönt vidáman az ősz, hetvenvalahány éves asszonynak.
- Szervusz, Albert! Tessék, gyere csak be! – válaszolt örömben úszó arccal a tanárnő.
Az asszony átvette a kabátját és az akasztóra helyezte, adott Albertnek egy pár házipapucsot. Miután bevezette a nappaliszobába és bemutatta a férjének, leültette a díványra.
- Hát, bizony rég nem láttalak, Albert. Hány év múlt el az érettségitől?
- Huszonhárom. Azóta csak párszor jártam ide a szomszéd épületbe, melyben korábban laktunk. Amióta anyám meghalt, még csak a szomszédokat látogatom úgy kétévente, amikor hazajövünk feleségemmel.
- No, mondjad, hol éltek, hol dolgoztok? – tette fel a kérdést nagy érdeklődéssel.
- Lent élünk a tengerparton már régóta és egy modern, elsőrangú fogászati klinikán dolgozunk – válaszolta Albert és nagy lelkesedéssel elmondta miként kerültek oda és hogyan ívelt fel karrierje. A tanárnő nagyon élvezte a tanítványa beszámolóját és nem takarta örömét. Egy idő múlva Albert fordított a témán, érdekelte a tanárnő nyugdíbavonulása és az is, hogy dolgozgat-e még itthon, készít-e fogsorokat. Ezen jól elszórakoztak.
Albertnek eszébe jutottak az osztálytársai. Megkérdezte, tudja-e merre vannak a nagyvilágban.
- Hű, kicsodák is voltak veled egy osztályban? Annyiszor voltam osztályfőnök, mindent összekeverek már.
- Tamás, Olivéra...
- Ja, igen, hát Tamás ... – kezdte a beszámolóját minden egyes volt tanulójáról.
Már több mint egy órája beszélgettek, mire megérezte, elérkezett a pillanat arra, amiért felkereste tanárnőjét. Szívverése felgyorsult. Most a férj beszélt valamiről hosszan, de nem tudta követni.
Lelki szemei előtt képek peregtek a középiskolás korából, amikor egy alkalommal már két hete nem járt az iskolába. Négy szaktantárgyból egyese volt, elment a kedve a tanulástól. Különféle trükkökkel kerülte el az iskolát. Reggel azt színlelte, hogy iskolába megy, és a lakóépület földszintjére érve a mellékhelyiségekbe fordult be, ahol egy szakadt fekhelyen aludt délig. Amikor felébredt, felment és úgy tett, mintha most érkezett volna haza az iskolából. A délutánokat és az estéket a barátaival töltötte a város központjában és minden éjjel részegen ért haza, alig állt a lábán. Ez így ment mindaddig, míg egy alkalommal a tanárnő meglátta őt az ablakon át ahogy fényes nappal bandukol az épületközti téren. Erre felhívta telefonon Albert anyját. Hideg zuhany érte mindkettőjüket, az anyja meg volt győződve, hogy iskolába jár. A tanárnő azt hitte beteg.
- Tanárnő, . . . szeretnék valamit mondani magának . . . – mondta Albert amint befejezte a férj a mondanivalóját. Kereste a módját miként fejezze ki azt, amit már hónapok óta tervez a tanárnővel közölni.
- Tessék. – válaszolta a tanárnő csengő, meleg hangján.
- Én valójában azért jöttem látogatóba, hogy megköszönjek valamit magának. Köszönöm, hogy kitartott mellettem amikor bajba kerültem, és segített tovább lépni. Segítsége nélkül valószínűleg be sem fejeztem volna az iskolát és nem lennék ma az aki vagyok. – mondta ki Albert a sokáig őrizgetett szavakat és e pillanatban megállt számára az idő.
A tanárnő tágranyílt szemekkel nézett rá. Nem várt ilyesmit. Jól tudta miről beszél a tanítványa. Albertet kis híján kizárták volna az iskolából, ha ő nem lép közbe. A fiú két hete nem járt az előadásokra, emellett annyi igazolatlan órát gyűjtött össze, hogy majdnem kikerülhetetlenné vált a kizárása. A tanári kar már amellett állt, hogy az lesz a sorsa. Csak még egy jó orvosi igazolás húzhatta volna ki a bajból, vagy talán az sem. A tanárnő nem adta fel, küzdött érte. Ő is elvált, kétgyermekes anya volt mint Albert anyja. Két fia volt és nagyon jól tudta milyen nehéz velük kijönni. Ha már kettőjükért kiküzdött egypár dolgot, megteszi ezt Albertért is. Felhívta az anyját. Útbaigazította miként szerezzen hiteles orvosi bizonylatot, mellyel megyőzhetné a tanári kart. Miután ezt megszerezték és elküldték az iskolába, a tanárnőnek továbbra is harcolnia kellett és végül sikerült rábeszélni a kollégákat, nyújtsanak Albertnek még egy esélyt a javulásra.
- Szép tőled, hogy eszedbe jutott. – mondta a tanárnő megilletődve. „Hát, ilyet még nem tapasztaltam”- gondolta és a mosolygós arca még nagyobb fénnyel sugárzott.
A társalgás még egy rövid ideig tartott, Albert megérezte itt az ideje elköszönni. A tanárnő kikísérte az ajtóig. A búcsúzás különös, meghitt hangulatban telt el. Mintha közeli rokonok találkoztak volna hosszú évek múltán. A tanárnő mosollyal az arcán kísérte tekintetével tanítványát, míg az lefelé lépkedett a lépcsőházban.
Kilépett az épületből. Könnyedén járt az elázott havon. Elmerült gondolataiban. Elöntötte egy olyan érzés, mintha egy nagy adósságot törlesztett volna. „Igen, pontosan így érzem magam! Dehát, egyáltalán lehetséges ilyesmit visszafizetni, amit ő megtett értem? . . . Nem! Azonban, mégis úgy érzem magam!”
Felment a negyedik emeletre és becsöngetett egy ajtón, melyen ismerős név állt.
- Igen, mindjárt jövök! – hallatszott belülről.
- Jó napot kívánok, tanárnő! – köszönt vidáman az ősz, hetvenvalahány éves asszonynak.
- Szervusz, Albert! Tessék, gyere csak be! – válaszolt örömben úszó arccal a tanárnő.
Az asszony átvette a kabátját és az akasztóra helyezte, adott Albertnek egy pár házipapucsot. Miután bevezette a nappaliszobába és bemutatta a férjének, leültette a díványra.
- Hát, bizony rég nem láttalak, Albert. Hány év múlt el az érettségitől?
- Huszonhárom. Azóta csak párszor jártam ide a szomszéd épületbe, melyben korábban laktunk. Amióta anyám meghalt, még csak a szomszédokat látogatom úgy kétévente, amikor hazajövünk feleségemmel.
- No, mondjad, hol éltek, hol dolgoztok? – tette fel a kérdést nagy érdeklődéssel.
- Lent élünk a tengerparton már régóta és egy modern, elsőrangú fogászati klinikán dolgozunk – válaszolta Albert és nagy lelkesedéssel elmondta miként kerültek oda és hogyan ívelt fel karrierje. A tanárnő nagyon élvezte a tanítványa beszámolóját és nem takarta örömét. Egy idő múlva Albert fordított a témán, érdekelte a tanárnő nyugdíbavonulása és az is, hogy dolgozgat-e még itthon, készít-e fogsorokat. Ezen jól elszórakoztak.
Albertnek eszébe jutottak az osztálytársai. Megkérdezte, tudja-e merre vannak a nagyvilágban.
- Hű, kicsodák is voltak veled egy osztályban? Annyiszor voltam osztályfőnök, mindent összekeverek már.
- Tamás, Olivéra...
- Ja, igen, hát Tamás ... – kezdte a beszámolóját minden egyes volt tanulójáról.
Már több mint egy órája beszélgettek, mire megérezte, elérkezett a pillanat arra, amiért felkereste tanárnőjét. Szívverése felgyorsult. Most a férj beszélt valamiről hosszan, de nem tudta követni.
Lelki szemei előtt képek peregtek a középiskolás korából, amikor egy alkalommal már két hete nem járt az iskolába. Négy szaktantárgyból egyese volt, elment a kedve a tanulástól. Különféle trükkökkel kerülte el az iskolát. Reggel azt színlelte, hogy iskolába megy, és a lakóépület földszintjére érve a mellékhelyiségekbe fordult be, ahol egy szakadt fekhelyen aludt délig. Amikor felébredt, felment és úgy tett, mintha most érkezett volna haza az iskolából. A délutánokat és az estéket a barátaival töltötte a város központjában és minden éjjel részegen ért haza, alig állt a lábán. Ez így ment mindaddig, míg egy alkalommal a tanárnő meglátta őt az ablakon át ahogy fényes nappal bandukol az épületközti téren. Erre felhívta telefonon Albert anyját. Hideg zuhany érte mindkettőjüket, az anyja meg volt győződve, hogy iskolába jár. A tanárnő azt hitte beteg.
- Tanárnő, . . . szeretnék valamit mondani magának . . . – mondta Albert amint befejezte a férj a mondanivalóját. Kereste a módját miként fejezze ki azt, amit már hónapok óta tervez a tanárnővel közölni.
- Tessék. – válaszolta a tanárnő csengő, meleg hangján.
- Én valójában azért jöttem látogatóba, hogy megköszönjek valamit magának. Köszönöm, hogy kitartott mellettem amikor bajba kerültem, és segített tovább lépni. Segítsége nélkül valószínűleg be sem fejeztem volna az iskolát és nem lennék ma az aki vagyok. – mondta ki Albert a sokáig őrizgetett szavakat és e pillanatban megállt számára az idő.
A tanárnő tágranyílt szemekkel nézett rá. Nem várt ilyesmit. Jól tudta miről beszél a tanítványa. Albertet kis híján kizárták volna az iskolából, ha ő nem lép közbe. A fiú két hete nem járt az előadásokra, emellett annyi igazolatlan órát gyűjtött össze, hogy majdnem kikerülhetetlenné vált a kizárása. A tanári kar már amellett állt, hogy az lesz a sorsa. Csak még egy jó orvosi igazolás húzhatta volna ki a bajból, vagy talán az sem. A tanárnő nem adta fel, küzdött érte. Ő is elvált, kétgyermekes anya volt mint Albert anyja. Két fia volt és nagyon jól tudta milyen nehéz velük kijönni. Ha már kettőjükért kiküzdött egypár dolgot, megteszi ezt Albertért is. Felhívta az anyját. Útbaigazította miként szerezzen hiteles orvosi bizonylatot, mellyel megyőzhetné a tanári kart. Miután ezt megszerezték és elküldték az iskolába, a tanárnőnek továbbra is harcolnia kellett és végül sikerült rábeszélni a kollégákat, nyújtsanak Albertnek még egy esélyt a javulásra.
- Szép tőled, hogy eszedbe jutott. – mondta a tanárnő megilletődve. „Hát, ilyet még nem tapasztaltam”- gondolta és a mosolygós arca még nagyobb fénnyel sugárzott.
A társalgás még egy rövid ideig tartott, Albert megérezte itt az ideje elköszönni. A tanárnő kikísérte az ajtóig. A búcsúzás különös, meghitt hangulatban telt el. Mintha közeli rokonok találkoztak volna hosszú évek múltán. A tanárnő mosollyal az arcán kísérte tekintetével tanítványát, míg az lefelé lépkedett a lépcsőházban.
Kilépett az épületből. Könnyedén járt az elázott havon. Elmerült gondolataiban. Elöntötte egy olyan érzés, mintha egy nagy adósságot törlesztett volna. „Igen, pontosan így érzem magam! Dehát, egyáltalán lehetséges ilyesmit visszafizetni, amit ő megtett értem? . . . Nem! Azonban, mégis úgy érzem magam!”
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése