Ezt a házat – itt a kertek közt kanyargó utcában, vörös téglafalával, faborítású ablakfülkéivel – az egész város Galambdúcnak hívja, ami valójában nem olyan nagy dolog, hiszen ez egy kis város.
Tulajdonképpen ez az utca, ez a ház sejthetően öregebb magánál a településnél is – erről egyetlen pillantás meggyőz. Olyan, mint egy régi zenélő doboz, vagy fésülködőasztal, ami generációról generációra szállva éli meg a korokat, mert minden gazdája hűen óvja, nem engedi át az idő mardosó vasfogainak. Azonban, hogy melyik nemzedék által vált mára Galambdúccá… azt senki sem tudja… vagy nem meri bevallani…
Felfedezhetőek hasonlóságok, ez igaz. A dobozszerű, merev szögletesség. A fehér ablakfülkék kiszögellése a hosszanti oldalakon… És Audreyt elborzasztja ez a felismerés – megkövülve a járdán áll, a házat fürkészi, és megpróbálja lerázni magáról a tényt: itt lakik. Erősen kapaszkodik a reménybe: mikor féléve a költöztetők felhívták útbaigazításért, ez az elnevezés, nem segített a felismerésben. Még az ajkát is összeszorítja, mintha száján máris kibukhatna a galambok búgó hangja… Gyorsan a zsebébe dugja a kezét, és besiet a nagykapun. A járda vörös kövein a bejárathoz tart, ahol egy üres babakocsi áll.
Keresztülnéz a színes ablaküvegen, miközben a zárat nyitja, de a hall üres – megtorpan, és visszanéz az ismerős játékmackóra. Csapongó gondolatait ekkor ragadja meg a halk madárcsicsergés… madarak…
A lába elé pillant – természetellenesnek hat a mozdulat, mellyel a földön keresi a hang tulajdonosát. A barnán erezett, szürke kőpadlón egy kis kanári ingatja a fejét. Szaporán pislogva felnéz Audreyra. A lány felvonja a szemöldökét, majd töprengőn összevonja. A csöpp madár fölé lép, aki épp az 1A előtt topog a fugákon. A kopogásra nem érkezik válasz, a csengő csak másodszorra szólal meg – a negyedik mozdulat elég hozzá, hogy belássa senki sem fog ajtót nyitni. Lehajol hát, felveszi a madarat, és felnéz az emeletre, ahol a 4B előtt ismét megtorpan. A robosztus fakorláton át lefelé tekint: ha nincs ott a babakocsi, keresztülgázolt volna az apró állaton.
Az előszobában a székre dobja a táskáját, és a hangok a konyhaajtóhoz vezetik:
- Felhoztam Sonnyt a földszintről. Attól tartok kizárták – mondja, és a markában tartott kis életre pillant. Eszébe jut Rosie: „Remélem Sonny nem kérné ki magának, hogy egy kanárit nevezek el róla!... És az az érzésem, Chernek nem hívhatom…” mondta – imádja Sonnyt és Chert. Audrey szívesen elmondta volna Rosienak, hogy szerinte Miss Hepburn viszont kikérné magának, hogy őt róla nevezték el… Audrey úgy érzi, anyja valamiért haragszik a hölgyeményre.
- Rosie nincs itthon? – lépek a létráról a konyhapultra, és lenézek ajtóban álló alakjára. Furcsa, hogy semmi meglepő sincs abban, ahogy ott áll kezében egy kis madárral, aki éppencsakhogy tud repülni.
- Szerda van. Scrabble a barátnőkkel – feleli Audrey merengőn nézve önmagát a tükörben.
- Hagytál neki üzenetet?
- Üzenetet? – néz fel rám, de még futólag a tükörképére pillant.
- Hogy Sonny itt van. Megrémül majd, ha hazaérve nem találja otthon – felelem.
- Az esetek kilencvennyolc százalékában nem érdekli, hol van… - emeli meg könnyű terhet tartó kezét.
- Ez is képezi majd a maradék két százalékot. Írj neki! – a hűtőajtónál egy pod sticket nyújtok felé. Várakozón lebegtetem az ujjamra ragadt színes cédulát.
- Jó… - sóhajtja, és Sonnyt a mosogatóba teszi, bár nem hinném, hogy épp nálunk indulna kirándulni… Bár azt is kétlem, hogy a szobát is elhagyta valaha… Audrey mégis a folyosón talált rá… Ez érdekes…
A filctoll csikorog a papíron, ahogy Audrey edzőcipője is a kövön. Hallom, ahogy leszökdel a lépcsőn, majd fel és becsukja az ajtót. Felkapja a táskáját, végigsétál a folyosón – és újra megtorpan. A konyhába lép, figyeli, ahogy végigsétálok a munkapulton. Mezítláb a létrára lépek, és az ecsetet a kanárisárga festékbe mártom.
- Mit csinálsz? – kérdezi, erőteljes láblendítésekkel próbál szabadulni az asztalt takaró fóliától.
- Kifestem a konyhát – felelem.
- Látom, de miért csinálod? – apró, pepecselő mozdulatokkal körbekenek egy villanykapcsolót, mire ő újra felnéz: - Miért csinálod?
Felé fordulok, az ecsetről hatalmas csepp hullik a csempére, hallom, ahogy loccsan – mintha rákiáltana a világra: így hangzanának a kigördülő, fájdalmas könnyek, ha egyszer meghallanánk őket…
Audrey az egyetlen festékpöttyöt nézi, egy papírtörlővel feltörli. Nedvesen csillogó arcomra néz:
- Segítek - lerúgja cipőjét, és fellép a pultra.
Sonny pedig egyetlen pillantással veti a szemünkre azt a pálcikalábú csirkét az üzeneten:
„A 4B-ben”.
Tulajdonképpen ez az utca, ez a ház sejthetően öregebb magánál a településnél is – erről egyetlen pillantás meggyőz. Olyan, mint egy régi zenélő doboz, vagy fésülködőasztal, ami generációról generációra szállva éli meg a korokat, mert minden gazdája hűen óvja, nem engedi át az idő mardosó vasfogainak. Azonban, hogy melyik nemzedék által vált mára Galambdúccá… azt senki sem tudja… vagy nem meri bevallani…
Felfedezhetőek hasonlóságok, ez igaz. A dobozszerű, merev szögletesség. A fehér ablakfülkék kiszögellése a hosszanti oldalakon… És Audreyt elborzasztja ez a felismerés – megkövülve a járdán áll, a házat fürkészi, és megpróbálja lerázni magáról a tényt: itt lakik. Erősen kapaszkodik a reménybe: mikor féléve a költöztetők felhívták útbaigazításért, ez az elnevezés, nem segített a felismerésben. Még az ajkát is összeszorítja, mintha száján máris kibukhatna a galambok búgó hangja… Gyorsan a zsebébe dugja a kezét, és besiet a nagykapun. A járda vörös kövein a bejárathoz tart, ahol egy üres babakocsi áll.
Keresztülnéz a színes ablaküvegen, miközben a zárat nyitja, de a hall üres – megtorpan, és visszanéz az ismerős játékmackóra. Csapongó gondolatait ekkor ragadja meg a halk madárcsicsergés… madarak…
A lába elé pillant – természetellenesnek hat a mozdulat, mellyel a földön keresi a hang tulajdonosát. A barnán erezett, szürke kőpadlón egy kis kanári ingatja a fejét. Szaporán pislogva felnéz Audreyra. A lány felvonja a szemöldökét, majd töprengőn összevonja. A csöpp madár fölé lép, aki épp az 1A előtt topog a fugákon. A kopogásra nem érkezik válasz, a csengő csak másodszorra szólal meg – a negyedik mozdulat elég hozzá, hogy belássa senki sem fog ajtót nyitni. Lehajol hát, felveszi a madarat, és felnéz az emeletre, ahol a 4B előtt ismét megtorpan. A robosztus fakorláton át lefelé tekint: ha nincs ott a babakocsi, keresztülgázolt volna az apró állaton.
Az előszobában a székre dobja a táskáját, és a hangok a konyhaajtóhoz vezetik:
- Felhoztam Sonnyt a földszintről. Attól tartok kizárták – mondja, és a markában tartott kis életre pillant. Eszébe jut Rosie: „Remélem Sonny nem kérné ki magának, hogy egy kanárit nevezek el róla!... És az az érzésem, Chernek nem hívhatom…” mondta – imádja Sonnyt és Chert. Audrey szívesen elmondta volna Rosienak, hogy szerinte Miss Hepburn viszont kikérné magának, hogy őt róla nevezték el… Audrey úgy érzi, anyja valamiért haragszik a hölgyeményre.
- Rosie nincs itthon? – lépek a létráról a konyhapultra, és lenézek ajtóban álló alakjára. Furcsa, hogy semmi meglepő sincs abban, ahogy ott áll kezében egy kis madárral, aki éppencsakhogy tud repülni.
- Szerda van. Scrabble a barátnőkkel – feleli Audrey merengőn nézve önmagát a tükörben.
- Hagytál neki üzenetet?
- Üzenetet? – néz fel rám, de még futólag a tükörképére pillant.
- Hogy Sonny itt van. Megrémül majd, ha hazaérve nem találja otthon – felelem.
- Az esetek kilencvennyolc százalékában nem érdekli, hol van… - emeli meg könnyű terhet tartó kezét.
- Ez is képezi majd a maradék két százalékot. Írj neki! – a hűtőajtónál egy pod sticket nyújtok felé. Várakozón lebegtetem az ujjamra ragadt színes cédulát.
- Jó… - sóhajtja, és Sonnyt a mosogatóba teszi, bár nem hinném, hogy épp nálunk indulna kirándulni… Bár azt is kétlem, hogy a szobát is elhagyta valaha… Audrey mégis a folyosón talált rá… Ez érdekes…
A filctoll csikorog a papíron, ahogy Audrey edzőcipője is a kövön. Hallom, ahogy leszökdel a lépcsőn, majd fel és becsukja az ajtót. Felkapja a táskáját, végigsétál a folyosón – és újra megtorpan. A konyhába lép, figyeli, ahogy végigsétálok a munkapulton. Mezítláb a létrára lépek, és az ecsetet a kanárisárga festékbe mártom.
- Mit csinálsz? – kérdezi, erőteljes láblendítésekkel próbál szabadulni az asztalt takaró fóliától.
- Kifestem a konyhát – felelem.
- Látom, de miért csinálod? – apró, pepecselő mozdulatokkal körbekenek egy villanykapcsolót, mire ő újra felnéz: - Miért csinálod?
Felé fordulok, az ecsetről hatalmas csepp hullik a csempére, hallom, ahogy loccsan – mintha rákiáltana a világra: így hangzanának a kigördülő, fájdalmas könnyek, ha egyszer meghallanánk őket…
Audrey az egyetlen festékpöttyöt nézi, egy papírtörlővel feltörli. Nedvesen csillogó arcomra néz:
- Segítek - lerúgja cipőjét, és fellép a pultra.
Sonny pedig egyetlen pillantással veti a szemünkre azt a pálcikalábú csirkét az üzeneten:
„A 4B-ben”.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése