A lélektelen sziklaorom földjén
M ire a lány újra eszméleténél volt, egy tenger közepén lebegett, egy fatörzsön hevert a teste, és mindenütt csak kékséget látott. Kék volt az ég, a tenger és szárazföld nem volt sehol. Így feküdt még egy darabig, mígnem Pitypangot kezdte keresni, ám alig bírta szóra nyitni a száját a kimerültségtől.
- Pitypang merre vagy?
- Itt vagyok!- felelte egy lelkes kis hangocska.
- Na de mégis hol?
- Há’ itt mögötte’!- mondta kihagyva a betűket.
Bea fölkelt, hátrapillantott, s hirtelen egy szigetnyi szárazföld tárult elé. Pitypang a földön ült és valami piros, gyümölcsnek látszó dolgot evett.
- Mit eszel?
- Nem tudom, de nagyon finom. Kérsz?
- Hm… úgy néz ki, mint a cseresznye. Nem bánom, megkóstolom.
Már legalább egy napja nem ettek semmit, így most mindketten jóleső érzéssel töltötték meg gyomrukat. Időközben Beának eszébe jutottak a dolgok, amelyek azelőtt történtek, hogy idekerült volna.
- Nem sérültél meg Pitypang?
- Ááá, dehogyis.
- És hol vagyunk most?
- Fogalmam sincs! Még soha nem jártam errefelé.
- Tehát fogalmunk sincs mi vár ránk itt…
Tovább falatoztak az ismeretlen gyümölcsből, melynek olyan íze volt mely semmihez sem hasonlatos. Édes volt, mégis savanykás, és pirosra festette az egész ajkukat. Pitypang már egyetlen szemmel is jóllakott, s elégedetten simogatta pocakját. Lila szemei elmerengtek a víz hullámain, s mélázva nézte a kis sziget közepén, föléjük magasodó sziklaormot. Rejtélyes zajok jöttek belőle, s a két kalandornak még az is megfordult a fejükben, hogy egy vulkán dolgozik a belsejében. Valami fortyogó zaj volt ez, szinte mint egy erőltetett horkolás. A fű dúsan körbenőtte a szikla lábát, és amennyire innen látni lehette, színes felhők vették körül az omladozó hegyet, ami inkább már csak hegymaradvány volt. A legtöbb felhőnek piros és sárga volt a színe, de akadtak zöldek és kék színűek is.
- Még soha nem láttam ilyen szépet!- tátotta el a száját Bea.
Pitypang nem felelt csak nézett a messzeségbe, tanulmányozta az új vidéket, mint mindig.
- Nos, megkeressük azt a bizonyos dolgot, amit meg kell élnem itt? – kérdezte a lány.
- Most akarsz indulni?
- Azt hiszem igen, nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mi lehet még a szigeten.
Lassú léptekkel útnak indultak és minden apró fűszálat, követ megszemléltek, ami csak egy kicsit is eltért a megszokottól. Felfedezték például, hogy a köveket aranybevonat veszi körül, s a virágok a napsütés ellenére csukva tartják a szirmaikat. Először csak a part mentén sétáltak, majd egyre beljebb indultak a növényrengetegbe. A fák ágai az ösvények fölé hajlottak egy minden ágacska végén egy esőcsepp csillogott. Az a csepp nem esett le, csak lengedezett a szél dalának ritmusára. Az ösvény hosszú volt, ám a végén eljutottak arra a helyre, ahonnan a szuszogó, vagy inkább horkoló hang érkezett, a hegy lábához. Az hirtelen megmozdult és két szem kuksolt ki hasadékaiból.
- Ti meg mit kerestek itt idegenek?
Bea hátrahőköld a nagy szikla kolosszustól és várta, hogy a tündér fi majd beszél helyette is, ugyanis elakadt a szava a csodálkozástól.
- Sohaországból jöttem, a barátom pedig az emberek világából.
- Rögtön gondoltam, hogy ember, hiszen mi más lehetne?
- Igazából, a boldogságot keressük.
A sziklaorom hangosan felkacagott.
- Boldogságot? Létezik e vajon? Szerintem csak mese az egész.
- Ezt pont te mondod, egy szikla, aki beszél?- kérdezte a lány- Nekem te is elég valótlannak tűnsz.
- Valóban? Nos, igazi vagyok, csak rettenetesen magányos, egyetlen lény van, akivel beszélek. – kesergett a kőtömeg. Senkim nincs a szigeten, rajta kívül. Egy boszorkány megátkozott, mert szerelme elbujdosott előle, meglátva milyen romlott is a lelke, s az én hasadékomban talált megnyugvásra. Azóta egy olyan szigeten élek, amelyről senki sem tudja, hogy létezik. Százévente, ha idevetődik valaki, s akkor elmesélem neki a történetemet.
- Megtennéd, hogy nekünk is elmondod?- fürkészte a szemeit kíváncsisággal és őszinte érdeklődéssel Bea.
- Nos, valamikor 500 évvel ezelőtt megátkozott egy boszorkány, mert menedéket adtam szerelmének, de ezt említettem korábban. Aztán amikor a boszorkány megtudta, hogy itt rejtőzik, eljött érte, s a fiú a tengerbe vetette magát. Inkább a halált választotta, mintsem az életet azzal a hárpiával. A boszorkány megbűvölt, hogy beszélni tudjak, s elmondjam mióta volt itt a fiú, s valóban belevetette e magát a tengerbe. Én persze elmondtam, hogy igen, s erre a boszorkány itt hagyott, de rám küldött húsz farkast. Azt hittem hű társaim lesznek, s azért kapom a boszorkánytól, mert segítettem, s hogy ne legyek egyedül, ám a farkasok az én szikladarabjaimmal táplálkoztam s mindennap ettek belőlem egy keveset. Egyik nap a legsötétebb farkas, melynek ezüstösen világítottak a szemei kiharapta a lelkemet, s azóta már lélektelen vagyok. Egyetlen vigaszom, hogy ebbe a farkas belehalt. Nincsenek különösebb érzéseim, csak monoton ütemben beszélek, szóról szóra előadva a történetemet újra meg újra. Nem érzek semmit, csak alszok, beszélek és nézem a tengert, de már a hullámokat sem érzem melyek lábaimhoz csapódnak, de gondolataim azért még vannak. S a farkasok minden éjjel eljönnek, esznek belőlem, és aztán, amikor fogaik nyomát őrzi sziklafalam, elvonulnak, hogy a következő este ismét ehessenek belőlem. Nem tudom mit várnak még? A lelkemet megkapták, hát már az egész testem kell nekik?
- Ma éjjel is jönnek?
- Igen, bizonyára, ahogy minden éjszaka.
- Tehát itt maradunk estig?- kérdezte Bea Pitypangot.
- Nagy valószínűséggel. – felelte az.
- És mit csinálunk addig? – tűnődtek.
- Járjátok körbe a szigetet, sok gyönyörű dolog van errefelé, ám ne higgyetek mindig a szemeteknek. Vigyázzatok magatokra és egymásra is.
Ezen felbuzdulva elindultak, hogy körülnézzenek, de megígérték a sziklának, hogy visszatérnek estére, mert látni akarják a kegyetlen farkasokat s megpróbálnak segíteni a sziklának mindenáron. Legelőször csak a nagy fűrengeteg vette őket körül, majd találtam egy kis patakor, aminek vizét a tenger táplálta, s egy üregben ért véget, ahol a víz elveszett a föld alatt. Egy paradicsommadarat láttak az egyik fa tetején, ami tollait nézegette és elbámult a végtelenbe. Amint felfedezte őket elrepült és társaival körözött a levegőben, szemlélve az idegeneket.
- Jobb mintha keselyűk lennének!- viccelődött Bea, Pitypang rémült arcát látva.
- Ez nem olyan vicces! Mi lesz, ha valami bogárnak néznek és megesznek?
- Ugyan, ne félj már, megvédelek!
Pitypang összeszorult torokkal haladt tovább, és minden percben a madarakon tartotta a szemét. A virágok mindenfelé csukott fejükkel bólogattak a föld felé, amikor a szél meghajlásra kényszerítette őket. Bea igézett arccal szívta magába a levegő illatát, ami esőt ígért, és frissességgel kecsegtetett. „ Vigyázok rád! A te feladatod, hogy megtalálj!”. Már egészen megszokta, hogy hangokat hall, és elbódították a kedves, enyhén mély zengésű szavak. Már meg sem kérdezte Pitypangot, hogy hallotta e, mert teljesen biztos volt bene, hogy nem. Talán a boldogság üzen neki, gondolta, de nem tudott dűlőre jutni ebben a kérdésben. Ahogy így ballagtak, rájöttek, hogy kezd esteledni, és visszaindultak. Mihelyst sötétebb lett, az ágak kezdtek összefonódni előttük, és elállni az útjukat, mintha az egész erdő összefogott volna ellenük. Az egyik ág a lány bokájára csavarodott s az utolsó pillanatban tudta letépni onnan, mielőtt teljesen megbéklyózta volna. Pitypangot is megütötte egy száraz gally, de mielőtt egy bokor közepében találták volna magukat körbenőve ágakkal, sikerül kijutniuk, az erdő pedig bezárta kapuit. Körülöttük minden virág kezdte kiontani szirmait, ahogy lement a nap, s a Hold hívogató ragyogására, egyre széjjelebb nyíltak eddig bimbós virágtányérjaik. Amint sötét lett, az össze virágtányér elvált a szárától és lassan emelkedni kezdtek fölfelé, mígnem az égen betöltötték a csillagok szerepét. Virágos volt az ég, s mintha csillámporral szórták volna be őket úgy csillogtak pirosan, ezüstösen, kéken, és minden elképzelhető színárnyalatban. Bea tágra nyílt szemmel szívta lelkébe a látványt. Megnyugtatta a jelenség, és olyan tökéletesnek tűnt minden, mégis túl veszélyes volt ez a világ, a tökéletesség álarca mögött. Mire visszaértek a sziklához, a farkasok már éppen elmentek és lemaradtak az egészről.
- Mi történt? – kérdezték kórusban.
- Már elkéstetek, újabb darabom vált farkas eledellé.
- Sajnáljuk!- mondták szemlesütve.
Valamit mozogni láttad a sziklaorom tetején, és hangos sikoltás követte azt.
- Mi volt ez?- kérdezte a lány tanácstalanul.
Hamarosan egy „Segítség”- kiáltás megadta a választ a kérdéseire.
- Ismerem ezt a hangot!- mondta Pitypang, s mire ezt kimondta már ott sem volt.
- Várj!
Ezzel Bea is utána rohant, s követte csillámló szárnyait az éjszakában. A hang egyre közelebbinek tűnt, mígnem Pitypang hirtelen zuhanórepülésbe kezdett. Bea biztosra vette, hogy egy ember az, ám amikor megpillantotta az apró teremtményt a földön, azonnal tudta, hogy tévedett.
- Pitypang, te vagy az?- kérdezte az iménti hang.
- Zengőlilla! Meghallottam a hangodat s azonnal tudtam, hogy csak te lehetsz.
- De hát hogyan…?- kérdezte a kis tündérlány.
- Azt majd később… Viszont jól vagy? Mi történt veled?
- Leestem a szikláról.
- Szegény kis barátom!- mondta a szirt.
- Gyere, állj fel!
- De nem tudok!- felelte Zengőlilla nyöszörögve.
Pitypang, tűnődő arcot vágott, és magában is egyetlen következtetésre juthatott csupán, mégpedig arra, hogy itt nem tudja meggyógyítani Zengőlillát, akármit is tesz. Az egyetlen megoldás csak az lehet, ha visszaviszi őt, amennyiben ebbe a kis tündérlány és Bea is beleegyezik.
- Nem maradhatunk itt!- kezdte. - El kell vinnem őt! nézett Beára.
- De hová?
- Vissza, Sohaországba! Ez az egyetlen megoldás!
- De akkor én is veletek megyek!- mondta Bea.
- Nem! Neked meg kell találnod a boldogságot! Nekem pedig meg kell mentenem őt! Ne haragudj, de csak ezt tehetem!
- És velem mi lesz? Egyedül nem tudom megcsinálni, Pitypang, egyedül el fogok veszni itt.
- Nem fogsz! Meg fogod találni a boldogságot, mert megérdemled! Higgy nekem! És minden csak attól függ, hogy mit szeretnél, minden úgy változik, és úgy alakul, hogy a végén a legjobb legyen neked. Emlékszel ugye? Fogd a tündérport, szükség esetén kívánj ha egy másik világba akarsz jutni, habár mostanában magától ugrottunk s nem volt szükség rá. Végső esetben gyógyíts vele könnyebb sérüléseket és nem életveszélyes sebeket, és kívánj, ha a legszorultabb helyzetbe kerülsz.
- De mi lesz nélküled?
- Minden rendben lesz, tedd el a tündérport! Ne haragudj, de meg kell mentenem Zengőlillát! Nekem ő a boldogságom.
- Jól van, megértem. Menjetek csak nyugodtan! De siess mielőtt még késő lenne.
Pitypang a kezébe vett egy keveset a porból és lecsukta szemeit, miközben karjával szorosan magához ölelte a kis tündérlány testét, aki már ájultan hevert. Bea alig számolt el magában ötig, és a kis lények teste egyre halványabb és fakóbb lett, mígnem teljesen áttetszővé vált, és eltűntek, még csak egy porszem sem maradt hátra belőlük.
- Eltüntek!- suttogta alig hallhatóan.
- Csakugyan! – felelte a sziklaorom.
Bea gyorsan hátrapördült.
- Ne haragudj, csak megfeledkeztem róla, hogy itt vagy.
- Megfeledkeztél rólam? Rólam mindenki megfeledkezik, magányban fogom leélni a hátralevő egész életemet, és mégis hozzászoktam. Akármilyen rossz is az élet, vagy akármilyen rossznak tűnik, mindig bele lehet törődni, vagy szenvedni, hogy jobbá tegyük, de elveszni soha sem szabad, mindig meg kell maradni nyugodtnak. Nekem könnyű lélek nélkül… nem tudom másmilyen lenni, csak nyugodt. De nézd, milyen jól viselem a száz és száz év magányt, milyen jól tűröm a mindennapi fájdalmat, s hogy a farkasok lassan elfogyasztanak. Beletörődtem, és nem zavar, mert látom a virágokat az égen, és az hasonlatos a boldogság érzéséhez, amennyire még emlékszem rá. Bár lehet e, egy szikla boldog?- kuncogott, és próbálta feloldani az imént keletkezett feszültséget, s a búskomor hangulatot, mely beszőtte az éjszakát.
- És nem akarsz elmenni innen?
- Elmenni? Ugyan már, nézz rám, egy hegy vagyok!
Bea összegömbölyödött, és lefeküdt a hegy lábához, s egy egészen rövid másodpercre lecsukta a szemét.
M ire a lány újra eszméleténél volt, egy tenger közepén lebegett, egy fatörzsön hevert a teste, és mindenütt csak kékséget látott. Kék volt az ég, a tenger és szárazföld nem volt sehol. Így feküdt még egy darabig, mígnem Pitypangot kezdte keresni, ám alig bírta szóra nyitni a száját a kimerültségtől.
- Pitypang merre vagy?
- Itt vagyok!- felelte egy lelkes kis hangocska.
- Na de mégis hol?
- Há’ itt mögötte’!- mondta kihagyva a betűket.
Bea fölkelt, hátrapillantott, s hirtelen egy szigetnyi szárazföld tárult elé. Pitypang a földön ült és valami piros, gyümölcsnek látszó dolgot evett.
- Mit eszel?
- Nem tudom, de nagyon finom. Kérsz?
- Hm… úgy néz ki, mint a cseresznye. Nem bánom, megkóstolom.
Már legalább egy napja nem ettek semmit, így most mindketten jóleső érzéssel töltötték meg gyomrukat. Időközben Beának eszébe jutottak a dolgok, amelyek azelőtt történtek, hogy idekerült volna.
- Nem sérültél meg Pitypang?
- Ááá, dehogyis.
- És hol vagyunk most?
- Fogalmam sincs! Még soha nem jártam errefelé.
- Tehát fogalmunk sincs mi vár ránk itt…
Tovább falatoztak az ismeretlen gyümölcsből, melynek olyan íze volt mely semmihez sem hasonlatos. Édes volt, mégis savanykás, és pirosra festette az egész ajkukat. Pitypang már egyetlen szemmel is jóllakott, s elégedetten simogatta pocakját. Lila szemei elmerengtek a víz hullámain, s mélázva nézte a kis sziget közepén, föléjük magasodó sziklaormot. Rejtélyes zajok jöttek belőle, s a két kalandornak még az is megfordult a fejükben, hogy egy vulkán dolgozik a belsejében. Valami fortyogó zaj volt ez, szinte mint egy erőltetett horkolás. A fű dúsan körbenőtte a szikla lábát, és amennyire innen látni lehette, színes felhők vették körül az omladozó hegyet, ami inkább már csak hegymaradvány volt. A legtöbb felhőnek piros és sárga volt a színe, de akadtak zöldek és kék színűek is.
- Még soha nem láttam ilyen szépet!- tátotta el a száját Bea.
Pitypang nem felelt csak nézett a messzeségbe, tanulmányozta az új vidéket, mint mindig.
- Nos, megkeressük azt a bizonyos dolgot, amit meg kell élnem itt? – kérdezte a lány.
- Most akarsz indulni?
- Azt hiszem igen, nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mi lehet még a szigeten.
Lassú léptekkel útnak indultak és minden apró fűszálat, követ megszemléltek, ami csak egy kicsit is eltért a megszokottól. Felfedezték például, hogy a köveket aranybevonat veszi körül, s a virágok a napsütés ellenére csukva tartják a szirmaikat. Először csak a part mentén sétáltak, majd egyre beljebb indultak a növényrengetegbe. A fák ágai az ösvények fölé hajlottak egy minden ágacska végén egy esőcsepp csillogott. Az a csepp nem esett le, csak lengedezett a szél dalának ritmusára. Az ösvény hosszú volt, ám a végén eljutottak arra a helyre, ahonnan a szuszogó, vagy inkább horkoló hang érkezett, a hegy lábához. Az hirtelen megmozdult és két szem kuksolt ki hasadékaiból.
- Ti meg mit kerestek itt idegenek?
Bea hátrahőköld a nagy szikla kolosszustól és várta, hogy a tündér fi majd beszél helyette is, ugyanis elakadt a szava a csodálkozástól.
- Sohaországból jöttem, a barátom pedig az emberek világából.
- Rögtön gondoltam, hogy ember, hiszen mi más lehetne?
- Igazából, a boldogságot keressük.
A sziklaorom hangosan felkacagott.
- Boldogságot? Létezik e vajon? Szerintem csak mese az egész.
- Ezt pont te mondod, egy szikla, aki beszél?- kérdezte a lány- Nekem te is elég valótlannak tűnsz.
- Valóban? Nos, igazi vagyok, csak rettenetesen magányos, egyetlen lény van, akivel beszélek. – kesergett a kőtömeg. Senkim nincs a szigeten, rajta kívül. Egy boszorkány megátkozott, mert szerelme elbujdosott előle, meglátva milyen romlott is a lelke, s az én hasadékomban talált megnyugvásra. Azóta egy olyan szigeten élek, amelyről senki sem tudja, hogy létezik. Százévente, ha idevetődik valaki, s akkor elmesélem neki a történetemet.
- Megtennéd, hogy nekünk is elmondod?- fürkészte a szemeit kíváncsisággal és őszinte érdeklődéssel Bea.
- Nos, valamikor 500 évvel ezelőtt megátkozott egy boszorkány, mert menedéket adtam szerelmének, de ezt említettem korábban. Aztán amikor a boszorkány megtudta, hogy itt rejtőzik, eljött érte, s a fiú a tengerbe vetette magát. Inkább a halált választotta, mintsem az életet azzal a hárpiával. A boszorkány megbűvölt, hogy beszélni tudjak, s elmondjam mióta volt itt a fiú, s valóban belevetette e magát a tengerbe. Én persze elmondtam, hogy igen, s erre a boszorkány itt hagyott, de rám küldött húsz farkast. Azt hittem hű társaim lesznek, s azért kapom a boszorkánytól, mert segítettem, s hogy ne legyek egyedül, ám a farkasok az én szikladarabjaimmal táplálkoztam s mindennap ettek belőlem egy keveset. Egyik nap a legsötétebb farkas, melynek ezüstösen világítottak a szemei kiharapta a lelkemet, s azóta már lélektelen vagyok. Egyetlen vigaszom, hogy ebbe a farkas belehalt. Nincsenek különösebb érzéseim, csak monoton ütemben beszélek, szóról szóra előadva a történetemet újra meg újra. Nem érzek semmit, csak alszok, beszélek és nézem a tengert, de már a hullámokat sem érzem melyek lábaimhoz csapódnak, de gondolataim azért még vannak. S a farkasok minden éjjel eljönnek, esznek belőlem, és aztán, amikor fogaik nyomát őrzi sziklafalam, elvonulnak, hogy a következő este ismét ehessenek belőlem. Nem tudom mit várnak még? A lelkemet megkapták, hát már az egész testem kell nekik?
- Ma éjjel is jönnek?
- Igen, bizonyára, ahogy minden éjszaka.
- Tehát itt maradunk estig?- kérdezte Bea Pitypangot.
- Nagy valószínűséggel. – felelte az.
- És mit csinálunk addig? – tűnődtek.
- Járjátok körbe a szigetet, sok gyönyörű dolog van errefelé, ám ne higgyetek mindig a szemeteknek. Vigyázzatok magatokra és egymásra is.
Ezen felbuzdulva elindultak, hogy körülnézzenek, de megígérték a sziklának, hogy visszatérnek estére, mert látni akarják a kegyetlen farkasokat s megpróbálnak segíteni a sziklának mindenáron. Legelőször csak a nagy fűrengeteg vette őket körül, majd találtam egy kis patakor, aminek vizét a tenger táplálta, s egy üregben ért véget, ahol a víz elveszett a föld alatt. Egy paradicsommadarat láttak az egyik fa tetején, ami tollait nézegette és elbámult a végtelenbe. Amint felfedezte őket elrepült és társaival körözött a levegőben, szemlélve az idegeneket.
- Jobb mintha keselyűk lennének!- viccelődött Bea, Pitypang rémült arcát látva.
- Ez nem olyan vicces! Mi lesz, ha valami bogárnak néznek és megesznek?
- Ugyan, ne félj már, megvédelek!
Pitypang összeszorult torokkal haladt tovább, és minden percben a madarakon tartotta a szemét. A virágok mindenfelé csukott fejükkel bólogattak a föld felé, amikor a szél meghajlásra kényszerítette őket. Bea igézett arccal szívta magába a levegő illatát, ami esőt ígért, és frissességgel kecsegtetett. „ Vigyázok rád! A te feladatod, hogy megtalálj!”. Már egészen megszokta, hogy hangokat hall, és elbódították a kedves, enyhén mély zengésű szavak. Már meg sem kérdezte Pitypangot, hogy hallotta e, mert teljesen biztos volt bene, hogy nem. Talán a boldogság üzen neki, gondolta, de nem tudott dűlőre jutni ebben a kérdésben. Ahogy így ballagtak, rájöttek, hogy kezd esteledni, és visszaindultak. Mihelyst sötétebb lett, az ágak kezdtek összefonódni előttük, és elállni az útjukat, mintha az egész erdő összefogott volna ellenük. Az egyik ág a lány bokájára csavarodott s az utolsó pillanatban tudta letépni onnan, mielőtt teljesen megbéklyózta volna. Pitypangot is megütötte egy száraz gally, de mielőtt egy bokor közepében találták volna magukat körbenőve ágakkal, sikerül kijutniuk, az erdő pedig bezárta kapuit. Körülöttük minden virág kezdte kiontani szirmait, ahogy lement a nap, s a Hold hívogató ragyogására, egyre széjjelebb nyíltak eddig bimbós virágtányérjaik. Amint sötét lett, az össze virágtányér elvált a szárától és lassan emelkedni kezdtek fölfelé, mígnem az égen betöltötték a csillagok szerepét. Virágos volt az ég, s mintha csillámporral szórták volna be őket úgy csillogtak pirosan, ezüstösen, kéken, és minden elképzelhető színárnyalatban. Bea tágra nyílt szemmel szívta lelkébe a látványt. Megnyugtatta a jelenség, és olyan tökéletesnek tűnt minden, mégis túl veszélyes volt ez a világ, a tökéletesség álarca mögött. Mire visszaértek a sziklához, a farkasok már éppen elmentek és lemaradtak az egészről.
- Mi történt? – kérdezték kórusban.
- Már elkéstetek, újabb darabom vált farkas eledellé.
- Sajnáljuk!- mondták szemlesütve.
Valamit mozogni láttad a sziklaorom tetején, és hangos sikoltás követte azt.
- Mi volt ez?- kérdezte a lány tanácstalanul.
Hamarosan egy „Segítség”- kiáltás megadta a választ a kérdéseire.
- Ismerem ezt a hangot!- mondta Pitypang, s mire ezt kimondta már ott sem volt.
- Várj!
Ezzel Bea is utána rohant, s követte csillámló szárnyait az éjszakában. A hang egyre közelebbinek tűnt, mígnem Pitypang hirtelen zuhanórepülésbe kezdett. Bea biztosra vette, hogy egy ember az, ám amikor megpillantotta az apró teremtményt a földön, azonnal tudta, hogy tévedett.
- Pitypang, te vagy az?- kérdezte az iménti hang.
- Zengőlilla! Meghallottam a hangodat s azonnal tudtam, hogy csak te lehetsz.
- De hát hogyan…?- kérdezte a kis tündérlány.
- Azt majd később… Viszont jól vagy? Mi történt veled?
- Leestem a szikláról.
- Szegény kis barátom!- mondta a szirt.
- Gyere, állj fel!
- De nem tudok!- felelte Zengőlilla nyöszörögve.
Pitypang, tűnődő arcot vágott, és magában is egyetlen következtetésre juthatott csupán, mégpedig arra, hogy itt nem tudja meggyógyítani Zengőlillát, akármit is tesz. Az egyetlen megoldás csak az lehet, ha visszaviszi őt, amennyiben ebbe a kis tündérlány és Bea is beleegyezik.
- Nem maradhatunk itt!- kezdte. - El kell vinnem őt! nézett Beára.
- De hová?
- Vissza, Sohaországba! Ez az egyetlen megoldás!
- De akkor én is veletek megyek!- mondta Bea.
- Nem! Neked meg kell találnod a boldogságot! Nekem pedig meg kell mentenem őt! Ne haragudj, de csak ezt tehetem!
- És velem mi lesz? Egyedül nem tudom megcsinálni, Pitypang, egyedül el fogok veszni itt.
- Nem fogsz! Meg fogod találni a boldogságot, mert megérdemled! Higgy nekem! És minden csak attól függ, hogy mit szeretnél, minden úgy változik, és úgy alakul, hogy a végén a legjobb legyen neked. Emlékszel ugye? Fogd a tündérport, szükség esetén kívánj ha egy másik világba akarsz jutni, habár mostanában magától ugrottunk s nem volt szükség rá. Végső esetben gyógyíts vele könnyebb sérüléseket és nem életveszélyes sebeket, és kívánj, ha a legszorultabb helyzetbe kerülsz.
- De mi lesz nélküled?
- Minden rendben lesz, tedd el a tündérport! Ne haragudj, de meg kell mentenem Zengőlillát! Nekem ő a boldogságom.
- Jól van, megértem. Menjetek csak nyugodtan! De siess mielőtt még késő lenne.
Pitypang a kezébe vett egy keveset a porból és lecsukta szemeit, miközben karjával szorosan magához ölelte a kis tündérlány testét, aki már ájultan hevert. Bea alig számolt el magában ötig, és a kis lények teste egyre halványabb és fakóbb lett, mígnem teljesen áttetszővé vált, és eltűntek, még csak egy porszem sem maradt hátra belőlük.
- Eltüntek!- suttogta alig hallhatóan.
- Csakugyan! – felelte a sziklaorom.
Bea gyorsan hátrapördült.
- Ne haragudj, csak megfeledkeztem róla, hogy itt vagy.
- Megfeledkeztél rólam? Rólam mindenki megfeledkezik, magányban fogom leélni a hátralevő egész életemet, és mégis hozzászoktam. Akármilyen rossz is az élet, vagy akármilyen rossznak tűnik, mindig bele lehet törődni, vagy szenvedni, hogy jobbá tegyük, de elveszni soha sem szabad, mindig meg kell maradni nyugodtnak. Nekem könnyű lélek nélkül… nem tudom másmilyen lenni, csak nyugodt. De nézd, milyen jól viselem a száz és száz év magányt, milyen jól tűröm a mindennapi fájdalmat, s hogy a farkasok lassan elfogyasztanak. Beletörődtem, és nem zavar, mert látom a virágokat az égen, és az hasonlatos a boldogság érzéséhez, amennyire még emlékszem rá. Bár lehet e, egy szikla boldog?- kuncogott, és próbálta feloldani az imént keletkezett feszültséget, s a búskomor hangulatot, mely beszőtte az éjszakát.
- És nem akarsz elmenni innen?
- Elmenni? Ugyan már, nézz rám, egy hegy vagyok!
Bea összegömbölyödött, és lefeküdt a hegy lábához, s egy egészen rövid másodpercre lecsukta a szemét.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése