Előre is elnézést kérek, ha írásom itt-ott érthetetlen lesz, de sietősen kell írnom, mert már nincs sok időm hátra. Történetemet születésemnél kezdem. Öt testvéremmel együtt jöttem a világra, igazán szép napok voltak. Szépen növekedtünk, éltük a kölykök felhőtlen napjait. Semmi nem érdekelt, csak az, hogy anyánk melegét érezzük. Birkóztunk, ettünk, aludtunk. De már akkor éreztem, hogy valami több vár rám. Amióta kinyitottam a szememet, mindig csodálattal néztem gondozóimat. Kedvesen üdvözöltem őket. El voltak ragadtatva fejlődésemtől. Amennyire értettem, azt mondták, nahát, milyen helyes, milyen jól utánoz minket. Egy nap megváltozott minden, elszakítottak a családomtól. De én ezt nem fájdalomként éltem meg, inkább egy új lehetőségnek vettem. Az igazi életem most kezdődik, gondoltam. Egy férfi meg egy kis gyerek jött értem. Autóba tettek és elvittek egy nagy kertes házba. Felgyorsítom az írást, mert érzem, hogy egyre nehezebben megy. Ott folytatom, hogy napról napra jobban fejlődtem, mellettük. Én lettem a fiú kedvence. Eleinte pajkos társa voltam, kedvesen üdvözöltem, ha hazaért, alig vártam, hogy együtt játszhassunk, megvédtem, ha kellett. Tehát hűséges barátjává váltam. Vitt mindenhova magával, közben lestem, minden mozdulatát, tettét. Ismerősei csodálattal nézték mennyire kezdek rá hasonlítani. Később, ha a fiú összeveszett a testvérével, mert elvette egy játékát, hát elvettem én is a lánytól. Ha megette a neki szánt csokoládét, megettem én is. Akivel kötekedett a gazdám, annak én is megcibáltam a nadrágszárát.
Az évek folyamán egyre inkább kivetkőztem kutya mivoltomból. Míg nem egy reggelen arra ébredtem, hogy borzasztóan fázom és az éjszaka kinőttem a házamat. A szokásos reggeli mosakodásnál azonban világossá vált minden. Megtörtént velem, amire már kölyök korom óta vágytam, ember lettem. Röviden megfogalmazva azért akartam ember lenni, mert akkor hűségesen, de nagyobb tudással szolgálhatom ezt a csodálatos lényt. Nagy nehezen kimásztam a házamból, a kertben már kint volt a család, az állatokat etették. Egyáltalán nem lepte meg őket az átváltozásom. Egy köpenyt adtak rám, majd bevezettek a konyhába. Sietősre veszem, mert egyre nehezebben tudok írni. Megtanácskozták, hogy a szomszédoknak, majd a nő egyik unokaöccseként fognak bemutatni, aki most érkezett Angliából és még nem érti a nyelvet. Az asszony, aki tanár majd tanítani fog, később pedig beíratnak az iskolába. Örömmel vetettem bele magam az új életembe. Hamar elsajátítottam a főbb emberi tulajdonságokat, amely egyre inkább elfeledtette velem a kutya mivoltomat. Hasznomra vált a tanulás, legalább is eddig úgy éreztem. Napról napra okosabb lettem. Azt mondták, sokkal gyorsabb a fejlődésem, mint más gyermeké. Szinte szomjaztam a tudásra, amit az emberek évezredek alatt összegyűjtöttek. Nem is értettem, hogy ez az átváltozás eddig miért csak velem történt meg. A többi állat miért nem vágyik erre, hiszen olyan csodás érzés. Az ember akár hatalmat is gyakorolhat a világ felett. Ha éppen azt követeli, a ki tudja mi, akkor városok, mi több országok, birodalmak is romba dönthetőek. Aztán csak egy pár tollvonással, mondattal megmagyarázzák, hogy miért tették és máris tiszta lélekkel élhetnek tovább. Én nem erre vágytam. Éreztem, hogy nekem mindenképp az ország, ha nem a világ sorsába bele kell szólnom, jó irányba vinni, talán ez a küldetésem. Alig vártam, hogy olyan pozícióba kerüljek, amely lehetőséget ad számomra ez irányú törekvésem megvalósítására. Az egyetemen jogot és politikatudományt tanultam. Teljesen megrészegített a tudás hatalma.. Kezdetekre visszamenőleg felismertem a hibákat, amit az emberek elkövetek. Tudtam, hogy ezzel képes leszek változtatni. Az egyetemen sok barátot szereztem. osztálytársaim és évfolyamtársaim, közvetlenségem és elhivatottságom miatt sokra becsültek. Voltak, akik szintén politikai pályára készültek, velük közös terveket szőttünk a jövőnkre vonatkozóan. De valami ok miatt a későbbiekben egyre kevesebben maradtak mellettem, amit annak tudtam be, hogy a karrierem építése miatt nem maradt elég időm rájuk. Ma már belátom, nem ez volt a fő oka, hanem változásom. Megint ez a szörnyű érzés, sietnem kell.
Az egyetem után, felfelé ívelt karrierem. Legjobb barátommal, még az egyetemi évek alatt pártot alapítottunk, melynek ő volt az elnöke. A diplomák megszerzését követően, rövid ideig egy úton haladtunk, majd egészen más elképzelésünk lett a folytatásra, irányra vonatkozóan. Én szívesen töltöttem az időt politikusok, tudósok és vezetők társaságában. Figyeltem és tanultam. Barátom többször felhívta a figyelmemet arra, hogy vitáink alatt már nem olyan vagyok, mint régen. Mintha az érvek, amelyeket felsorakoztatok nem az enyémek lennének. Pedig iskolás éveink alatt, pont azt kedvelte meg bennem, hogy önálló elképzelésem, gondolatom van egy-egy kérdésben. Egyre kevesebbszer találkoztunk, viszont több időt töltöttem pártfogóim társaságában. Igyekeztem minél magasabb pozícióba kerülni, hogy véghezvihessem a terveimet. Barátságunk és együttműködésünk hamarosan megszűnt. Most, hogy eszembe jutott, rájöttem nem is tudom, azóta mi történt vele. Érzem, hogy fogy az időm, ezért felpörgetem az események elmesélését. Egy nap elérkezett az én időm, megválasztottak. Ott álltam a kapu előtt. Mit álltam, átléptem a kapun, amin mindig is akartam. Rosszabb állapotban vettem át az állam irányítását, mint amire számítottam, de ez nem szegte kedvemet, sőt kihívásnak vettem. Jó csapatot sikerült magam köré gyűjteni, az alapmódosításokat gyorsan, akadálymentesen véghezvittük. Azonban, a választásokon megígért, lényeges változtatások megvalósítása elé akadályok gördültek. Amelyeknek a leküzdésére kénytelenek voltunk segítséget igénybe venni. Az évek múltával egyre inkább hiábavaló előfeszítésnek tűnt a kitűzött irány megtartása. A döntő kérdésekben a többi országok elnökeivel kellett tanácskoznom. Egyre reménytelenebbé vált, hogy az irányítás egyedül a mi kezünkben maradjon, valamint ne kelljen egyes tervünket háttérbe szorítani egy másik megvalósítása érdekében. Önállóságunk egyre szűkebb körre korlátozódott. Kezdtem úgy érezni, hogy túlbecsültem a képességeimet, arra vonatkozóan, hogy az országot a fejlődés útjára vezessem, a nép és szövetségeseink megelégedésére. Mindenegyes, az elképzelésemtől való eltérést, amelyet rám kényszerítettek kudarcként, megalkuvásként éltem meg. Ez nem csak saját magamban való hitemet ingatta meg, de egészségi állapotomra is kihatott. Főként akkor éreztem magam rosszul, amikor olyan megállapodást, szerződést kellett aláírnom, amely ellenkezett az egykori elképzeléseimmel. Olyankor borzasztó fejfájást éreztem és szédült a fejem. Állapotom egyre rosszabb lett, bár a kivizsgálások alkalmával semmi rendelleneset nem találtak. Tegnap már egészen elviselhetetlen volt. De ma semmiképp nem halaszthattam el a munkámat, mivel sürgettek a különböző ügyek elfogadással. Ma egyedül voltam dolgozószobámban, előttem a rengeteg aláírni való. Közönyös tekintettel néztem, ahogy kezem automatikusan kanyarítja a nevemet minden egyes dokumentumra. Elutasítás, Bevonulás, Csatlakozás, Adóemelés. Nem is folytatom, mert alig maradt időm. Ahogy befejeztem az utolsó dokumentum aláírását is, rémülten néztem a kezemre. Fehér göndör szőrzet borított, ami reggel még nem volt rajta, a fejemben pedig elviselhetetlen fájdalom lüktetett. Gyorsan a fürdőszobába rohantam, elborzadva néztem, hogy az arcom kissé előrefelé megnyúlt. Néhány pillanat alatt lepergett előttem az életem, kutyakölyök koromtól kezdve. Elszorult a szívem, amikor megértettem, hogy mi történik velem. Homlokomat a tükörnek szorítottam, hogy a hideg üveg enyhítsen az iszonyú fájdalmamon. Egész testemben remegve, könnyfátyol alól néztem szembe az ismeretlen arccal. Erőt kellett vennem magamon, hogy visszajöjjek az irodába. Éreztem, ezt még feltétlenül le kell írnom, mert így a titkárom megérti, hogy mit keres egy birka a dolgozószobámban.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése