Korszellem

Betonházak falán feketén folyik szét
émelyítő mézként a koromszín éjfél.
A csendben csak egy kísértet lármáz,
kit csak én hallok, ha lecsihad estére
az örök rohanás: az élet,
a Korszellem csörgeti rozsdás láncát,
szavaival űzi el elmém libbenő álmát.

Jő, bújik, súgva adja ürmös maszlagát,
hogy majd Ő! Ő megadja boldogságát
örökkön epekedő mohó szívemnek,
csak álljak be a többiek közé a sorba,
olvadjak kollektívába,
énekeljem én is zsoltárát a Pénznek,
dobjam el a múltat s erényeit végleg.

Ha szédítésére fejem rázom réveteg,
akkor a meztelen valóval fenyeget:
"Ember, senki voltál és senki leszel,
majd álmaid  pókhálói szétszakadnak,
a tüzes sugaraknál,
ha a valóság napja eszedben felkel,
Szembenézel a farkas törvényekkel!"

Hangom mint törött szárnyú madár,
kétségek közt küzdve esetlenül száll:
"Ó kérlek álmaim hagyd meg nekem,
Legalább éjjelre hagyj nyugodalmat!"
Ő kacagva szalad,
léptei távoli visszhangjára ver szívem
csak álmomat szorítva kétségbeesetten.