"Tán"

          Mindig lehet igazítani a verseken: amíg a költők az irodalmi pályán vannak, addig élhetnek, élnek is ezzel. Mostanáig úgy gondoltam, ez nagyon igaz mondás.
          A tanítványi láncolat irodalmi műhely oldalán munkáikkal jelentkezők általában nem hiszik, hogy tökéletes írásokat tesznek fel; éppen az igényelt véleményektől, javaslatoktól remélik, hogy sikerültebbé formálhatóak soraik. Nem egy szerző azonban esetenként elégedetlen a még oly sikeres első változtatásokkal is, emiatt űzi magát az újabb és újabb variációk felé. Ilyenkor könnyen arra a következtetésre juthatunk: a jónál jobbat akar, nem eléggé meggondolt, nem hagyja pihenni a művet (és magát), lendületétől hajtva szeretné mielőbb a legjobb megoldást megtalálni. Pedig lehet, hogy egészen mással van baj.
          Egyik alkotótársunk Életkorong címmel tetszetős verset hozott elénk, mely lényegében a magányosságról szólt. Kapta is érte az elismerő sorokat Landorhegyi Zoltán, pár javaslattal körítve. Jómagam némi pluszmunkálkodást véltem szükségesnek. Hamar jött a Létforrás című javított változat, érdekes, vonzó áttördeléssel, több apró kiigazítással, amelyek közül az egyik saját kisebb dilemmámat „oldotta meg”. (Erről csak gondolkoztam, de kifejezett javaslatot rá nézve nem tettem.) Ami zavart, az ellentmondásos kifejezésmód volt („kibírhatatlan, mégis édes így”). Tehát a reagálásomban ennek megfelelően már helyeseltem a némi kétséget adó „tán” beírását is („Kibírhatatlan tán”). Nem lettem nyugodt mégsem. Minthogy mindinkább úgy gondoltam: nem kellett volna ezt magamban sem kívánnom, hát még méltatnom; ugyanis az említett (ambivalens) kifejezések egymás mellett mégis csak erőteljes stíluselemként hatottak, az érzelmi ingadozást hűen jelezve, míg a „tán”... És megerősített érzésemben (nemubul) hozzászólása is, aki éppen ezt az egy sort nevezte picit gyengének!
          Sokáig azonban nem szomorkodhattam, mert a harmadik versvariáció – a Létforgás – kiiktatta az immár feleslegesnek ítélt szóhasználatot. („Kibírhatatlan, mégis édes így a magány.”) Más kérdés, hogy szerintem most „túldolgozta” művét a szerző, a vers második felében több jó részlet elveszett az előző változatokból... Miközben újjáfogalmazott sorokat, s új kifejezéseket alkalmazott. A végeredmény akár jónak is mondható. De talán emiatt sem lehet könnyű megértenie, miért írom: tartalmát, közlésmódját tekintve számomra mindenképpen az első számú vers az igazi, a régmúltban született, az akkori magát, hangulatát idéző. (Természetesen a szükséges apró, utólagos javításokat figyelembe véve.)
          Mi legyen a végső változat? A szerző ennek eldöntéséhez pár napos pihenésre kényszerítette magát. Nagyon sokszor tényleg csak ez segít...
           Mi magyarázhatja a továbbírásnak (átfogalmazásnak) e küszködéshez vezető kalandját? Esetünkben a szerző maga adja meg a feleletet. Mint ugyanis hozzászólásában tájékoztat: éppen 22 évvel ezelőtt írta ezt a versét (az eredeti sorokat)! És bár tudatja velünk, hogy különösebb szívfájdalom nélkül húz új köntöst „fiatalkori” írásaira, azért itt mintha azt igazolná: nem biztos, hogy az új ruhák jól állnak a régi sorokon. Különösképpen nála, aki – mint láthatjuk – egészen jól verselt már annak idején.
          Az említett információ birtokában, úgy fest: mi, kívülállók, mintha nála biztosabban tudnánk megítélni, hogy amivel feldúsítani (pontosítani, erősíteni, „súlyosabbá” tenni?) igyekszik a régen írtakat, az inkább elvesz az egykori friss hangulat, eleven élmény leírásából. Hiszen ő maga is közli, hogy „mára már... a leírt intenzitású magány nem kínoz...” Folytassuk azzal: ő sem ugyanaz, aki volt – érzelmeivel, tapasztalataival, teljes személyiségében gazdagabban, főleg másként látva éli életét. És most – ráadásul – nem éppen visszaemlékező sorokon fáradozik, hanem egy valamikori költeménybe igyekszik „megfelelően” beilleszteni helytállónak vélt szavakat. Ámde ami most van, más, mint ami akkor volt. Innen az alkotó érthető elégedetlensége, bizonytalansága. (Nem mond ellent ennek az, ahogyan szerzőnk a „tán” szócskát bevezetése után az újabb tizenkét sorosában gyorsan elvetette: ennél működött a nyilvánvalóan korábban is jó stílusérzéke.)
          Úgy gondolom ma is: élethosszig, de legalábbis az alkotói érdeklődésük időtartama alatt mindig igazíthatnak régi verseiken is a költők. Nem mindegy azonban, hogy az utó-utómunkálatok, javítgatások a vers apró, mindenkor hasonlóképpen érzékelhető, illetve értelmezhető részleteiben esnek-e meg, vagy például a régről felidézett – felidézhető (?) – érzéseket vetítenék vissza a múltba. De ez utóbbi megtörténtével a szerzőnek kell – hogy is mondjam – szembenéznie...