2012. július 22., vasárnap

Ég-gyújtó

with 0 Comment


A sivatagi áldozóhely húgy és vérbűze betölti a vándorok orrát, csontos marokkal szorítja össze tüdejüket. (Birkakoponyák fehér szigetei körülötte, bordák semmi fölött ívelő hídjai.)
- Az Úrnak kedves illatú ez - biztatják egymást a szakállas férfiak, befogva orrlyukaikat, ahogy elhaladnak mellette, és tovább lökdösik maguk előtt a tehetetlen fiatal fiút és lányt. A szerelem megakasztott harangrugója. Fogpiszkálók a madarak szárnyában: a tűző nap alatt végtelen, hőségtől reszkető sivatag, akár egy kiterített szőnyeg. A talpakra tapadó sárga szemcséken gurul a menet egy egészen másik veszejtő hely felé, ahol nem a birkákat szokták feláldozni Istenüknek.
- Vérök rajta! Vérök rajta! - kántálják. Kifröccsenő nyáluk a földre hullva sisteregni kezd.
Délutánra oda is érnek, egy sziklás kis mező, a szerte heverő kövek egyike-másika még barnállik a rászáradt vértől. A fiatal lány szótlanul nézi őket hosszú szempillái alatt, barna hajáról cseppekben hull az izzadtság sajgó lábujjaira. Mellette így kiabál a megkötözött kezű tizenöt éves fiú: - Nem csináltam semmit, hagyjatok! Még csak nem is szeretem! Hülye kis fruska! Nem csináltam semmit, esküszöm az égre!
- És ne esküdjetek hamisan az én nevemre, mert megfertőzteted a te Istenednek nevét. Én vagyok az Úr - figyelmezteti az egyik szakállas férfi. Szavait szétcincálják az égen keringő keselyűk. - Tagadod tán, hogy meghágtad?
A fiú kirázza az arcából göndör haját, sötét tekintetét a férfiéba fúrja, és megismétli: - Nem is szeretem!
Valaki arcul csapja, és közli vele: - Nem is épp ez volt a kérdés, te hülye! Egyébként meg kár lenne tagadni, egymás karjaiban akadtak rátok, pucérak voltatok mind a ketten. Mózes törvényei szerint...
(És a szavakat szétcincálják a keselyűk.) A lány még mindig a köveket nézi mereven. Tegnap este ezekkel a szikladarabokkal álmodott. Hatalmas, szőrös kezek hajították felé. Úgy törtek szét, akár a tojások, és galambok bújtak elő belőlük, amikor bőréhez értek. A madarak nyomban az égnek rugaszkodtak, és hurrogva repültek át a sivatag fölött.
- De bizony ám, hogy pucérak voltak! - erősíti meg gyorsan az apa az elhangzottakat, majd fel is kap rögtön egy követ, hogy a fiúhoz vágja szemtelenségéért. Egy másik férfi megérinti a követ szorongató hatalmas markot, és türelemre inti. Az apa szemei valósággal reszketnek bozontos szemöldöke alatt.
A galambok szárnytollai gyufaszálak. Ahogy repülnek, végighúzzák őket az égen, amitől azok rögtön lángra kapnak, és a lángok beleharapnak a felhőkbe. Tűzbe borul az ég. Végtelen lángtenger.
- Nem tehetek róla! - fogja immár könyörgőre a fiú. - Ő csábított el, hát mégis mit tehettem volna? Hosszú hajával csiklandozta az arcom, kacsingatott rám... Aztán tegnap este...
- Ez a lány nem tud beszélni? - (Valaki vállon böki.) - Hé, te? Nem tudsz beszélni?
- Túl vagyunk már ezen, emberek! - zárja le a dolgot az apa, leengedve követ szorongató kezét. - Eleget beszéltek már, mi pedig meghoztuk az ítéletet, mit ér a további faggatózás?
- Csak a fiú - szól közbe egy idős férfi. - Csak a fiú beszélt még, a lány egy szót sem szólt, mikor kérdeztük! Ez a lány tud egyáltalán beszélni?
- Tud, tud... - Bizonytalanodik el az apa. - Hé! - (Csettint az ujjával a lány arca előtt.) - Mondj már valamit, az Isten szerelmére, vagy esküszöm az Égre... Szólalj meg!
Kukorékolni kezd egy kavics, valaki odébb rúgja. A lány szemeiben szappanos víz.
- Azért hallgat, mert tudja, hogy igazat mondok! - bizonygatja a fiú. - Elcsábított, gonosz varázslatokat mormolt az orra alatt, a szemében vörös buborékok pukkantak szét, mintha a Sátán böfögött volna a tekintete mögött! Kénszagú volt a lehelete!
- Igaz ez?
Távol madarak fetrengenek a homokban. A begyük teli nehéz kavicsokkal, az húzta le őket. Próbálnak elrugaszkodni, de mindannyiszor visszazuttyannak a homokba. Körülöttük éhes sivatagi róka sündörög: pofájából csöpög a nyál. Könyvlapok egy kaktusz tüskéire húzva. Mérföldekkel odébb egy vajúdó asszony terpesztett lábai közül kavicsok potyognak egy alá tartott vödörbe.
- Miközben beléhatoltam, világított a szeme! - folytatja az elbeszélését a fiú, akinek erre máris eloldják köteleit a férfiak. - Próbáltam felállni, kiszökni alóla, de a combjai nem eresztettek! Füst szállt ki az orrán... Füst! Szarvai voltak, amin karóra húzott egerek rángatóztak... És, és...
Hülledt morgás a válasz, a férfiak összedugják a fejüket és úgy pusmognak egy darabig.
- Jól van, fiú, gondolhattuk volna, hogy a lányt megszállta valami, gyerünk, kapj fel egy követ, és állj be te is a sorba! Férfimunka következik!
A fiúnak ezt nem kell kétszer mondani. Máris a szikladarabok között válogat, melyik lenne a legmegfelelőbb. A többi férfi is letérdepel, és megindul a harc a legszebb, vagy épp a legélesebb kövekért. Egymásra licitálnak:
- Neked adom ezt a jó kis sziklarepeszt fél aranyért! - ajánlgatja az egyik, majd odatartja a lány arcához, hogy lássák, milyen megfelelő a mérete: - Pont akkora, mint a szeme. Aki ügyesen dob, úgy üti ki vele a szemét, hogy a kavics viszont benne marad!
- Ez egy gyönyörűűű darab, alighanem Isten a saját kezével formálta ilyenre... Áldott! Áldott! - (Megcsókolja a szikladarabot.)
- Egy arany!
- Két arany!
- Nekem ugyan nem kell, hoztam én hazulról! Nem fogok ezek között kutatni, amikor otthon ezt már az Úr megáldotta nekem! Kecskevérben fürdettem, legyilkolt borjúhús alatt tároltam, a vérrel együtt belé szállt Istenünk minden áldott szeretete! (Áldott! Áldott!)
A homokóra széttörik. A kifolyó szemcsékből születik a sivatag. Tegnap... Az éj ragadós, fekete massza. A tűz fényében sárgán ugráló arc pedig a fiúé: - Szeretlek! - vallja be a lánynak, mosolya gyűrődés az angyalok szárnyán, a szeme reszket, csillog. A lány gyönge kezét a lábai közé húzza. Ujjai alatt valósággal lüktet a dudor. - Hadd töltsem veled az éjszakát! Könyörgöm! Apa nem fogja megtudni! - kéri a fiú.
- Apa mindig mindent megtud... - sóhajt a lány, de a kezét képtelen elvenni onnan, le arról a dudorról. Érzi a fiú szívverését rajta keresztül.
Nyögések. Egy kislány zsineget köt egy galamb lábára, és szalad vele végig a sivatagon. - Apa, apa, fogtam egy angyalt, látod? (Véres tollcsomó, a kővel leütött madár, még dobog a szíve, ha az ember hozzáérinti az ujját, érezni, és nedves... Izzadtságszag. Ondószag. Vérszag.)
Semmi pihék, kavicsok kacsáznak egy tó felszínén. Az emlékezet körfodrai.
A délután vásznát perzselő nap.
- Mivel a fiút rútul félrevezette ez a kis bestia, őt illeti az első dobás! - jelenti ki az apa, és ezzel mindenki egyet is ért. Izzadt kezeikben már ott forognak a kövek, minden készen áll. A fiú letörli az izzadtságot homlokáról. A lányt közben letérdeltetik néhány méterre.
- Most se szólsz semmit? - kérdezi még meg az apja. - Még beszélhetsz! Kérj bocsánatot az öcsédtől! Amiért így félrevezetted, és talán a Mindenható is megbocsájtja bűnödet!
A lány ekkor ránéz az apjára. Az apjukra. Majd a körülötte álló férfiakra emeli tekintetét, hosszú szakállaikra, amiről könnyként pereg az izzadtság. Szóra nyitja a száját, mire csönd borul a gyülekezetre. Füleiket hegyezik, várják, hogy mit készül mondani, de végül egy hangot sem ad ki, csupán a nyelőcsöve ugrál le és fel, mintha valami irtózatosan nagyot próbálna feltornászni a torkán. Hirtelen egy galamb dugja elő a fejét a lány száradt ajkai közül. Idegesen forgatja a fejét egy darabig, majd egyre több kerül napvilágra a madárból. A férfiak mozdulatlanul nézik, a szemükben a hitetlenség szikrái.
Hamarosan kiröppen a galamb a lány torkából, és nekirugaszkodik a horizontnak. A lány pedig holtan esik össze az elrepülő madár árnyékában.
- Ott menekül! Ott szökik! - kiáltja el magát a fiú, majd meglendíti karját, és a kavicsot a madár felé hajítja, de az célt téveszt. Ezen a többi férfi is felbuzdul, sorra hajítják el köveiket, de a lövedékek elhúznak a galamb mellett. Kavicsok kacsáznak az égi tó felszínén. Csak állnak, tétlenül, bután a férfiak, néznek az eltűnő madár után. Majd iszonyatos rosszullét tör rájuk. A földre guggolnak, és apró kavicsokat kezdenek felöklendezni.
Majd egyre nagyobbakat. (Szebbeket, élesebbeket, egy arany, két arany!) A gyomrukból felszakadó kődarabok kitörik a fogaikat, véres szilánkjaik a szakállukba ragad, ahogy kiokádják őket.
Leszáll a sötétség. A távolban egy döglött sivatagi róka fekszik. Felpuffadt hasa az ég felé néz, belőle fojtott galambhurrogás hangja szűrődik elő. Mögötte egy hatalmas kaktusz áll. Tüskéi égő gyufaszálak, megvilágítják az éjszakát.
 
 

0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.