Ments meg!

A múló évek tengerében ébredek,
hullámok hátáról testem a mélybe megy,
nem látok hajót, s a sziklás partokat,
feledem a jót, s feladom harcomat.

Ez volnék hát?! Egy ócska rongy lett lényem,
amíg te vágytál, addig én csak féltem,
majd az idő vasfoga lelkembe tépett,
s az igazság szava életembe lépett.

Merülő testem ne engedd el kérlek,
ne hagyj el soha, nélküled nem élek!
Emelj ki a mélyből, vigyél fel a fényre,
szemeimet nyisd meg, csókod legyen édes!

A szabadság szelleme magához láncol,
végtelen magányban szerelemre vágyok.
Takarj be kérlek, légy velem, hisz fázom!
Szeretlek még, csak sosem voltam bátor.

Jöjj el, már nem hív az ismeretlen távol,
ócska délibáb csak az álomkép fátyol,
kellesz, s kellettél minidig is, már érzem,
óvó kezeiddel tarts erősen, félek!

Te már rég tudod, s én értelek, ez jó így,
nyújtsd felém két karod, állj mellém és gyógyíts!
Őrizd még lelkemet, csókjaiddal éltess,
nincs idő álmodni, ha életünk véges.