Bederilábú

Hurrá! Megyünk, a hova is? Hát, azt nem tudhatom, gondolta az alig bedergő, utazási lázban égő lurkó.
A leszíjazott bőröndök körül rajcsúrozott, ugrált rajtuk örömében. Addig észre sem vette a köpönyegajtót, hiszen mindig ki volt tárva, s amint tehette trappolt ki az udvarra. Akkor, egészen lebilincselte, ahogyan apja behajtja, és két pánttal belakatolja, mintegy lebilincseli. A belső ajtót is lakatra zárta, pedig a hétköznapokon egy lötyögő riglit használtak csupán, amit két ujjal belehetett volna nyomni.
Még sötét volt, nagyon korán reggel, vagy az éjszaka közepe lehetett. Rendkívül nyűgösen sikerült ruhába bújtatni. A kihalt utcák halvány látványa egészen új keletűen hatott rá.
Még soha nem éjszakázott, legalábbis nem emlékezett hasonló helyzetre. Közben el-elaludt anyja, vagy apja ölében, akik, hogy biztosan el ne késsenek, talán túl korán indultak neki. Végig a Felső soron, le a megvilágítatlan Báró dombon. Villany nem volt a faluban. Felhők gomolyogtak, a Hold nagyon elbújt, alig lehetett kitapogatni az útirányt.
A magtár előtt, az éjjel-nappali szolgálatos kutyafalka, szétugatta a territóriumokra tolakodókat. Mindegyiknek volt ugyan gazdája, de talán még rájuk is veszélyesek voltak. A nyakukra erősített pántokból, nagy szögek álltak ki, gondolom azért, mert a hierarchiabeállítás közben nem csak egymás fülét harapdálták.
Következett az a nagyon meredek, talán hetven, nyolcvan fokos lejtő, ahol napközben, a lánccal megkötött kerekű szekerek előtt, hátsó lábaikra ülve, csúszva nyerítettek a rémült lovak. Patkóikkal fékeztek. Itt nem jött be a nagy számok törvénye, soha nem történt baleset, pedig az őket taszító szekér maga alá gyűrhette volna a lovakat.
Aztán egy szakaszon, a még nem aszfaltozott országúton haladtak, ahol éjszaka a legteljesebb mértékben szünetelt a közlekedés, majd át a mezőn. A szuroksötétség, a leghosszabb ideig a réten át volt ijesztő. A kukoricásban találomra kitapogatott ösvény mellett, össze-visszahajlongtak a szárak, meglehetősen sejtelmes, képet festve, abban a csekélyke aliglátásban.
Szinte egy órát ballagtak, mintha a szomszéd faluig gyalogoltak volna. Az állomás várótermében a kölök elaludt. Arra ébredt, hogy egy villamoson utazik. Az egész vonatozást, sőt az előzményeket is átaludta.
Ekkor már tombolt a gyönyörűségtől, mert a vonat a leg-csúcsszuperebb, de villamosozni csak Váradon lehet! Akkor, neki Várad volt "a" város. Ezt az egyet ismerte, persze főleg hírből.
Kiraplizta, hogy a Szent László tértől is villamossal tegyék meg, az amúgy igen rövid, egy megállónyi távot. Csuda villamosok voltak azok, jegyárussal, ellenőrrel, meg minden olyasmivel, ami egy rendes, ötven évvel ezelőtti csilingelőhöz illik.
Alig tudták visszafogni, úgy trappolt fel a lépcsőn nagymamához. Rá jól emlékezett, pedig kevés életéből, az első két évből biztosan nem nagyon lehettek emlékei.
Előbb a szobában, majd a folyosón rohangált, majd felmászott az asztalra. Esze ágában sem volt kiugrani az ablakon, de ilyen korban ez akaratfüggetlenül is előfordulhat, ezért dá-dát kapott. Majd levitték és megmutatták neki a szomszéd ház kapualját. Azon a szakaszon mozoghatott, de csak a járdán, hogy el ne üsse az autó.
Ezt nem nagyon értette, mert sajnos egy darabot sem látott... Hej, de csuda dolog volt az autó! Amikor egyedül maradt, elmerészkedett a következő kapuig, aztán hátrasandítva, mindig egy-egy lépéssel odébb, egészen az utcasarokig, ahol kinyílt a világ. Egy villamos - képzeljék micsoda gyönyörűség -, csörömpölt el előtte és a túlsó oldalon, biciklikkel teli parkolóban, tényleg burrogott egy autó. Persze teherautó, akkoriban általában ezt jelentette a gépkocsi fogalma. Luxusautónak, vagy egyszerűen "luxusnak" nevezték a néhány tucatnyi személyautót.
Ebéd előtt még felrohantak a központba, persze a rohanás, a napozóba öltöztetett majd négy éveset érintette leginkább. Bementek a Sas alá, és mindenhol kereste a sast. Nem találta, ki is ábrándult. Kirakatok között járkáltak egy borzalmas méretű alagútban, aztán az egyik pillanatban feltekintett és meglátta a kupolát. Apró intarzia üvegcsempémben nagy sasok sorakoztak. El kellett fogadnia, hogy nem hazudtak neki.
Legalább három, négy templomot megnéztek. Igencsak hasonlóak, mégis mindegyik más-más benyomást keltett benne. Egy négy esztendősnek a legkisebb is óriásméretű volt, nem tudta szavakba önteni miért, de a nyüzsöghetnékje és beszélőkéje is alábbhagyott. Úgy érezte, mintha valami, még annál is édesebben ringatná, mint anyja ölében. Valami derengett neki, amit csak a nála is sokkal fiatalabbak értenek egészen pontosan.
A Szent László és Kapucinus templomok után, mindenáron be akart menni a Holdas templomba is. Nem értette, miért kellett külön kikönyörögnie, de nem bánta meg, egészen mást látott, mint előbb. Kicsit ijesztő, nagy szakállas, a falra lapult, morcos emberek sokaságát. Mind nagyon hasonlóan néztek, fejük egy oldalra, a testük másként, valahogy egészen elütött a többi templombelsőtől, és rengeteg gyertya égett.
Kint a szülők elmesélték, hogy valahol a toronyban, amit alig lehet látni lentről, a Hold járását követi egy gömb. Ez maga volt a csoda, majdnem akkora, mint a Körös híd. A Körös tengerméretű volt, és a híd kilátói között nézte amint csobog. A városháza előtti, a nagy sziklatömbök alkotta gát hullámtörőin, mindenhol állt egy-egy halász, néha még halat is fogtak.
Beszorult a feje, ritkán érzett olyan pánikot, mint akkor... A szülők le akarták bontatni a hidat ijedtükben, de aztán rájöttek, ha valahová valami befér, azt általában ki is lehet venni. Körülményesen ugyan, de horzsolásmentes fejjel került vissza a járdára.
Bár ne látta volna a játéküzletet! Az összes, korábban látott - Sas és tornyos - gyönyörűségeknél vonzóbb volt. Olyannyira, hogy a szülők hazafelé cselhez folyamodtak, és a színházat megkerülve, a túlsó oldalon sétáltak vissza. Félórás örök bánat marcangolta a szívét, mert látta, hogy kitolnak vele. A túlsó oldalán, ott a játékok palotája. Na, nem kell annyira félteni, volt bőven neki.
Keserves dolog a hazamenés, mert utálatosabb nincs, mint az éjszakai kötelező alvás. Jó-jó, persze néha maga is elálmosodott, meg nyűgös is volt, de az lett volna az igazi, ha huszonnégy órában, huszonnégyet lehet a világra csodálkozni. Ezt a felnőttek oktalanul úgy nevezik, hogy játszani...
Nagymama, faragott lábú, intarziaberakásos, nagyon szép asztalán, úgy szolgálta fel a bebundázott vacsorát, mint az ünnepi ebédeket. Ott reggel, délben, este asztalt terítettek, nem úgy mint bizonyos későbbi időkben, mikor az emberek - úgy hallottam van ilyen is - lopva behajigálják magukba a szárazat. Szépen megadta a módját.
Körbeülték, beszélgettek és a bebundázás tudománya generációkon átívelt. Ez tulajdonképpen abból állott, hogy a már megfőtt ételt, egy valóban működő termosz gyanánt betakarta gyapjútakaróval. Még négy-öt óra múlva sem hűlt a lagymatag szintre semmi. Ezután szétszedték a foteleket - ez is csuda jó móka volt - és egy irtózatosan nagy ágyat csináltak belőlük. Amelyen, talán húsz három-négy éves is jól elfért volna. A felnőtteket, akik túlnőtték magukat, nem biztos, hogy ennyire vonzotta. Érdekes, bár nem szeretett aludni, mégis utolsónak ébredt. Már mindenki - a szintén ceremónikus - reggelihez készülődött.
Délelőtt még engedélyt kapott, hogy ide-odamászkálhat az udvaron és a ház előtti járdán, persze csak az egyik kapualjtól a másikig. Viszonylag hamar észrevették, hogy ezt nem tudja betartani, tehát ismét elindultak.
Délután, valószínűleg ismét orvul elaltatták, mert egy bizonyos időszakra nem emlékezett, majd végre nekiindultak a városnézésnek.
A temetkezési vállalat nagyon gyakorlatias közelségben volt, így az elhalálozást napra pontosan lehetett követni. Szemben vele, egy hatalmas órákkal teli üzlet tátongott folyton üresen, ugyanis mérőműszereket árusítottak. Hiába próbálta meggyőzni az aput és anyut, mind azt magyarázták, hogy onnan nincs miért órát venni. Különben sem szabad csak vállalatoknak, mint ahogy a teherautók is csak a vállalatokéi, ezért sajnos azt sem vásárolhatnak. És az a gyönyörű teher Manet sem eladó... Ez utóbbi információt nem volt hajlandó elhinni.
Nos, a közvetlen közelben volt egy templom, ahová még soha nem mentek be, könyökével bökdöste apja térdkalácsát, hogy legyen szíves bevinni, hiszen szebb képek és szobrok - és nem is tudom milyen nagyon jó érzést keltők - nincsenek, csak a templomokban. Igaz, derengett neki - mert az jóval korábban volt, előző nyáron, alig túl a harmadik életévén -, hogy a múzeumban is látott hasonlókat.
A papa, végül engedett a noszogatásnak, egy oldalajtón beléptek. Ilyet még nem látott, ez egy teljes renoválás alatti templom, gondolta. Az összes fal szín fehér volt, a padok egy részét is az oltár helyére rakták, és az emberek néma csendben ültek. Egy fekete sapkás ember valamit mondott, de arra oda sem figyelt, hanem a megrökönyödés hangján kérdezte.
- Apu, itt hol van a Jézuska?
Ekkor, három nyakkendős úriember mindkettőjüket kipenderítette ugyanazon az ajtón, ahol bementek, utána jól hallatszott amint belülről fordul a kulcs.
Ez az élmény jelentős élethosszát meghatározta. Még ott értetlenkedett, kérdezősködött, vissza akart menni! Végül is ilyet még nem látott, hogy csak úgy kipakolják egy templomból, de a kíváncsiság erősebb volt.
- Az ott mi?
- Az? Az is egy templom volt valamikor...
- Mennyi templom! Ez a város csupa templomból áll ki!
- Valóban, van bőven.
- De be vannak törve az ablakok! Milyen hanyag emberek...
- Menjünk, veszek egy fagyit!
Érdekes, rendes körülmények között ettől mindent elfelejtett volna, a korábbi kitessékelést, a betört ablakú templomot, talán még a csoda Manetet is - azt azért mégsem, ne menjünk ilyen messzire -, de most, úgy látszik nem volt rendes körülmény. Csak nyöszkölt, nyöszkölt, ahogy a gyerekek tudnak.
- Menjünk nézzük meg! Biztos beengednek.
- Nem lehet fiam, azt végleg bezárták...
- Ilyenről még nem hallottam. Ez is olyan templom, mint a másik volt, ahonnan kidobtak?
- Nem dobtak ki fiam, csak megkértek szépen, hogy ne zavarjunk!
- Aha... Én nem így emlékszem, de ha te mondod. Milyen furcsa, érdekes ablakszemek, menjünk már nézzük meg!
A kulcslyukon nem tudott benézni, túl magasan volt neki. Ám a bejárati ajtó annyira szikkadtan rozoga volt, hogy a deszkák között jól átlátott.
- Apu, ezt a templomot tényleg renoválják, vagy mi van... Egy nagy csomó rom, összetört padok és vakolatdarabok vannak a középen, és az ablakszemek egyik-másika is ott hever. Milyen érdekes, az micsoda az ablakon?
- Az fiam a..., a... Dávid-csillag...
- Dávid? Az milyen csillag?
- Na, menjünk lassacskán...
- Miért, apu?
- Tudod, ez egy régi zsinagóga.
- Az mi? Az előbb még azt mondtad, hogy templom.
- Igen, zsidó templom, de úgy nevezik, hogy zsinagóga.
- És miért hagyják így tönkremenni?
- Erről, majd mesélek, ha nagyobb leszel.
- De már nagyobb vagyok!
- Még sokkal nagyobbnak kell lenned. Várd meg, hogy essen az eső, az növeszt!
És már futottak is, a szinte üres autóúton át, a beígért fagylalt elfogyasztására.
Egy hetet tölthettek ott. Akkor még nem számolta a napokat ilyen akkurátusan, és hiába mondták, hogy vigyázzon, mert elüti az autó, a Szent László téren, naplemente előtt, keresztül-kasul rohangált az úttesten. Mindig azt figyelte, hol az az autó? Mikor jön már? Teljesen kihalt volt a központ, és képzeljék, ekkor tényleg befordult egy a Holdas templom mellett. De sajnos, egész más irányba ment...
Aztán berohant a körbekerített parkba, és egyenesen neki az ágyúnak. Majd jól elmagyarázza az öregeknek, akik folyton a háborús kalandjaikról mesélnek, hogy már ő is ágyúzott. Persze semmi nem működött, még a kerekek is öntvényből voltak, de ez nem szegte kedvét.
Napszemüveget akart, nagyon nehéz volt meggyőzni, hogy a másik kisfiú, három paddal odébb, akin persze szerinte napszemüveg volt, egészen más okból viseli azt ami neki nem jár. Kicsit lehangolta, de el is fáradt estére, és a kisgyerekek még görbén bedergő lábával szaporázta az iramot, a felnőttek tempójára.
Hát akkor látta meg a már említett, tulajdonképpen szemébe ütközött a csodaautót. Három kereke volt, sem motorkerékpár, sem teherautó, de mégis egy teher Manetről van szó. Azt hiszem ötven köbcentis lehetett, tehát robogónak számított... Hátul két kerék és egy tároló, amiben ingázva látta el kenyérrel és egyebekkel a tanács kantinját. Irigylésre méltó volt a sofőr helyzete. A szabadban ült! Egyszerre motorozott és autózott!
Egyből beleszeretett, el is döntötte, hogy ez az autócsoda kell neki!
Hiszen édesapjának is ott a könyvespolcán az Autó című könyv, ami utólag sajnos egyértelmű, hogy legfeljebb autótörténelmi érdekességeket közölt, de vezetni nem lehetett megtanulni belőle, ezért nem is vásárolt soha személygépkocsit. Ha hiszik, ha nem, egyszer az alig négy éves is  felnőtt, és ebben követte apját a későbbiekben. A bicikli nevű, két kerekű, pedálos járműn túl minden derogált néki. Esetleg a Teher Manet tódulhatott a képbe, némileg átalakított formában.
Rengeteg év eltelt, a motorautó jól tűrte a gyűrődést, előre kerekedett egy fülke-improvizáció. Előbb rettenetesen utálta, végül már úgy megszokta, hogy egyenesen irigyelte a luxus körülmények között, másfél-motorkerékpár autó sofőrjét.
Már megint az a gyönyörűséges jármű burrogott el mellettük, úgy gondolta hátra egész jól befértek volna ketten, hárman. A papa, nagy motoros szemüveggel boldogan vezethetett volna. Igaz, az sem lehetetlen, hogy mellékülés is létezett, kimondottan anyunak.
Évek sokasága röppen el, a színe egy picit megkopott, de gyönyörű, natúr metál, rozsdaopál kopottsága minden ember szívét megdobogtatta. Az a teher Manet minden képzeletet felülmúlt, fáradhatatlanul rótta az utakat, ingázott a pékség és telephelye között. Legalábbis, így vélte az akkorra már nem bedergő - ami székelyül olyasmit jelent, hogy egyensúlyát még nem tökéletesen tartó, imbolygó -, felnőtté lett. Évtizedek óta nem látta a csodajárművet. Előbb nagymama, majd édesapja, aztán édesanyja léptek ki az élet forgásából és jelentkeztek le valahol a végállomáson.
Már az a tér sem olyan, mint hajdanán... Régebben mindenféle papundekli autók, Volgák, majd a Daciák változatai lepték be, még mindig jó sok teherautóval, majd ezek egy szálig eltűnve adták át helyüket a neki már azonosíthatatlan márkarengetegnek. Mostanság nem csak az úttesten, de a járdán sincs feltétlen biztonságban a megrögzött gyalogszerrel közlekedő.
Sokszor eszébe jut az a Manet járműgyönyörűség és ha megvan - mert valahol megvan és működik, ez az egy biztos -, kérem jelentkezzenek, mert azonnal megveszi, sőt a nyomravezetőnek busás jutalmat ad. Egy ilyen jármű, az álmok robogója, mindent pénzt megér, feltéve - így utólag némi szemléletváltással -, ha a metálrozsda színt nem rútították össze. A horpadás dizájnjelenségek nem számítanak! De ha lebontották, szétdúlták, szétszedték azt a gyönyörűen hegesztett fémlemezből improvizált, kartonajtós, bőrrel felszegecselt üvegablak kilátós, gyönyörű vezetőfülkét, akkor sztornó az egész. Bár ne essünk túlzásokba, ha visszacsinálják, még tárgyalhatunk...