Én a jövőt rettegem

Cihelődik a múlt, hosszú útra készül,
homokóráját fürkészi a jelen.
Mielőtt a jövő ajtómon bekopogna,
vállamon egy kedves emlék megpihen.

Régi dallamok csendülnek fülembe,
s mohón issza lelkem
a számomra legbecsesebb zenét:-
mikor még apám citerát vett a kezébe,
s én elfogultan hallgattam
szüleim csodás énekét.

Gyorsan elröpültek az évek felettük,
s ajkukon már ritkán zeng a nóta.
Fájdalmasabb, egyre keserűbb lesz,
s arról szól:- melyiküknek üt
hamarabb az óra.

Szavak nélkül is megértik egymást,
s aggódva figyelik a másik tekintetét.
Szemükben rejtett könnyek égnek,
s olykor féltőn megfogják egymás kezét.

Hatvannégy év rögös útja van mögöttük,
melyen jóban-rosszban együtt haladtak.
Szép volt, mondják mind a ketten,
de most köröttük a falak egyre komorabbak.
Mosolyukat csak ritkán látni,

a lépteik egyre lassúbbak lesznek…
Vidámság akkor tükröződik az arcukon,
ha megérkeznek az unokák,
s minket ölelnek, felnőtt gyermekeket.

Hangjukban szeretet, féltés,
mellyel most is minket óvnak.
Szomorúság vesz rajtuk erőt,
ha mögöttünk az ajtók becsukódnak.

Bár élénken él bennem a múlt,
a jövőt egyre jobban rettegem,
mikor majd harangok hirdetik,
hogy nélkülük tovább,
s kincseimet:- drága emléküket
szívem legbelső szobájába temetem.