2013. június 19., szerda

Levelek a túlvilágra

with 0 Comment


Második levél.

Amikor leszállt a köd a dombok közé
és csupaszon maradtak a fák,
amikor sáros maradt a kanyargó út, mely messze visz,
és leszedték az utolsó virágot,
amikor közénk jött a süppedő avarban
a csend és a szomorúság
és varjak keringtek a szántóföld felett,
amikor elment az egyetlen, akit igazán szerettem,
eszembe jutott az Isten.
(Kardos Csongor: Emlék)

A ház, melyben a temetés után magunkra maradtunk, kicsi volt, mindössze harmincöt négyzetméter. Nem volt teljesen kész. Hiányzott a külső vakolás, ha fagyos szél fújt a tó felől, érezni lehetett a falakon hideg leheletét. Nem volt a házban víz és WC sem, ezek miatt ki kellett járni a ház előtti ásott kúthoz, és ház mögötti árnyékszékre. Az udvaron, amelyet csak az egyik szomszéd felől határolt kerítés,  egy cseppnyi szerszámos kamra állt még az árnyékszék falához ragasztva, ebben volt a téli tüzelőnk is. A hidegen nyargalászó széltől nem védte a kicsi házat egyetlen fa és bokor sem. A tóparti utca új volt, csak néhányan lakták, a többi ház épülőben várta a tavaszt. A kora esti sötétségben a kihalt környék félelmetesen elhagyatottnak tűnt az utcába tévedőnek.  A kicsi horgásztó környékét elvadult buja növényzet, tüskés vadrózsa, galagonya bokrok áthatolhatatlan szövevénye és hatalmas nyárfák övezték. Nappal a befagyott tó jegére gyerekek jártak korcsolyázni, vidám nevetéssel, hangos csattogással ütötték a korongot, ám a hirtelen leszálló este gyorsan elűzte őket. Néztem az ablakon át a fagyos hóval borított tájat, mely nyáron a romantikus, kies oldalát mutatta, most hideg kopár és lehangoló volt a kopasz faágaival.

Januárban még korán sötétedett, volt idő a gondolkodásra, másra úgysem maradt erőm. Estére már kihalttá vált környék, az örökké károgó kányák is elhallgattak és szinte tapinthatóvá vált a csend, a magány, nyomorultnak éreztem magam. Mintha a férjemmel együtt eltemettem volna a reménykedő, optimistább felemet is. Az átkozott betegség elvitte mellőlem, mi lesz velünk!  Mi lesz velünk? Ez a kérdés naponta ott csengett a fülemben. Esténként szinte láttam, hogy ott áll a falak mögött, csak lépnie kellene és nyílna az ajtó.  Fülembe még ott volt a hangja, a vidám köszönése. Illúzió az egész, hiábavaló képzelgés az egész. Mi a fenének éljek most már?  Agyamban szavai visszhangzottak:
- Neveld fel, mert tudom már régóta, hogy ez rád marad. - Hülyeséget beszélsz, meggyógyulsz, nem halhatsz meg! – Szinte hallottam e régi vitát, és láttam a kétségbe esett tekintetünket. Sírtam.
Tudtam én is az igazat, miután lefordítottuk a zárójelentést és a szót, amely a halálos kórt jelölte. Akkor már rég szétszórta a halál csíráit tüdőbe, agyba, csak a rombolás ideje volt még hátra életéből. Álmaimban mindig a megmentő, gyógyító szert kerestem, és amikor megtaláltam, boldogan rohantam, de csak az üres kórházi ágyat találtam, mint azon a bizonyos reggelen, elkéstem, folyton elkéstem. Zokogva, felzaklatva felriadtam fel. Ébren is bűntudatom éreztem a lassúság miatt.

Bámultam az ablakon át a fagyos világot, könnyeim csendben folytak. Boldog álmodozásainkra gondoltam, a reményteljes szép jövőnkre. Sohasem számoltunk ilyen fiatalon a halállal. Szerettünk volna együtt öregedni. Viccelődtünk az öregséggel, lefestettük egymást öregen, én megértem, már tudom milyen lettem, ám te, az emlékeimben örök fiatal maradtál. A mai álmaimban többször találkozom veled, idegen városokban, és nem ismersz fel, sajgó fájdalmat érzek emiatt. Korholom magunkat, utólag, hiába már, hogy nem figyeltünk a jelekre. Amikor a jelek bizonyossággá váltak, már nem volt mit tenni.

”Uram , miét állasz távol ? Miért rejtőzöl el szükség idején?” /Zsoltárok könyve 13,2./

Sorra szedtem a gondjaimat, vártam a jelet, a választ. Abban a reményteli hitben, hogy álmaimban visszatér és megadja azt. Mint egy levelet feladtam este, éjszaka, elmondva benne napjaink történéseit, bánataink, mert örömünk az volt nem sok, és vártam a gondűző álmot, melyben visszajárt hozzánk nevetve.
 - No lányok, mi van, hát mi ez a sírás rívás, itt vagyok ! Nem lesz itt semmi baj, eddig is megoldottunk mindent, ezután is megbeszéljük.

Kettőnk kapcsolata új mederbe került, én itt, ő odaát. Minden éjjel hajóba szállt és átevezett a valóság álomvilágába, kezemet fogva átsegített azon a hatalmas sziklán, mely életem útján most előttem állt.




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.