Szeretnék...

Szeretnék néktek adni én is,
bolond szívemből, emberek,
valami szépet, fájó ősit,
melyből a csodák zengenek.

Porlepte, alvó, bús szobámnak
éji zenéje oly komor,
tessék, fogd! - átnyújtom magamnak -
zöld álmaidból egy csokor.

S amíg nézem, átjár illata,
de ajkam némán összezár,
elmém fénylő csillagpalástban
végtelen utakat bejár.

Rezdül egy húr a szív bordáin,
játszik egy szorgos  ütemet,
mámorok tűnődő felhőin
kergetőzik a képzelet.

Zsibongva szédül, de idelent,
ásítozó kis szobámban
kelő hajnal foszlánya dereng
üresen, súlyos magányban.

Testem sugár ködébe omlik,
erőtlenül elszendereg,
pillám kötélként hídba hajlik
a végtelen idő felett.