2013. június 5., szerda

VINCENT 01

with 0 Comment


VINCENT 01

Hát persze igazatok van, legalábbis azt hiszitek, és a hit a fontos, a többi szöveg. Mert vagy úgy van, vagy nincs úgy, a fene se tudja, mert minden utólag sül ki.
De az sem probléma, mert minden megideologizálható, és meg is teszitek.
Aztán lihegve, nekivörösödött arccal, ordítozva bizonygatjátok a marhaságaitokat, majd beleuntok, és kitaláltok egy másik igazságot.
Van belőlük elég, bő a választék. Na meg mindegy mi a véleményetek, a dolgok mennek a maguk útján, tesznek rá a tévhiteteitekre.
Aztán elpukkantok, mint egy kiszúrt luftballon, egy diszkrét, és félreérthető pukkanás, és mentek a francba, felemelő hiteitekkel együtt.
És ki az a hülye, aki egy percig is gondol arra, hogy az a szánalmas kis gumidarab,- ott lent a porban- óvszer, vagy lufi volt hajdanán.
Mondta Vincent.
Itt mindenki átkozottul okos, tele tudományos fokozatokkal, aztán például, a beteg elmegy az orvoshoz, és nem hiányzik a bal lába, amit nagyszerűen tudnának diagnosztizálni, csak rosszul érzi magát, hát gőzük nincs, mi lehet a baja.
Csak udvariasságból, humanitárius könyörületből nem mondják, hogy ne gazoljon be jóember, úgysem élne örökké, és mindenki, valamibe belehal.
Aztán a biztosított hazavonszolja magát, megírja a végrendeletét, három sor, mert valójában nincs semmije.
Megágyaz, lefekszik, becsukja a szemeit, és meghal.
Semmivel nem nehezebb, mint születni, csak az utóbbit sajnálja az ember.
Mondta Vincent.
Fura, az emberi lélek reakciója. A Holicsnénak elhunyt az öreg kutyája, egy meglehetősen elkényeztetett dagadt dakszli. Akkora ordítást, sikoltozást rendezett, hogy Mátyás bácsinak a másodikon, oldódott a székrekedése.
Összeszaladt az egész ház, Holicsné úgy rogyott össze a tárt konyhaajtajában, mint egy lelőtt elefánt. Két vénasszony rohant a vizes rongyokkal, idegességükben úgy nyomták a hárpia arcába, hogy majd megfulladt.
Bezzeg mikor a részeges ura ugrott egy hátast, még a látszat kedvéért sem ordítozott.
Mikor jöttek érte a tepsivel, csak úgy rezgett a tokája az elégedettségtől.
Nem tehet róla szegény, a kutyáját szerette.
Mondta Vincent.
Remek szórakozás, itt hasalok a tárt ablakomban, nagyanyai örökségemen, a díszpárnán. Milyen átfogóan érzékelhető- ebből a magasságból az a közeg, amiben biológiai értelemben létezem. Ahhoz hogy éljek, nem vagyok elég jómódú, mondhatni a templom egeréhez jóval közelebb vagyok a skálán.
Innen úgy szemlélhetem a világot, mint terráriumban nyüzsgő bogarak százait, a sok, fontoskodó, összevissza rohangászó akármiket, akik azt hiszik, hogy most ők élnek.
Úgy érzem ilyenkor magamat, mint az Úristen, heverek egy felhőn, és alattam a világ. Felettébb jó, és felszabadult érzés.
Úgy léteznem egy társadalomban, hogy benne vagyok, és ugyanakkor nem, hát ez remek. Sosem tudnék egy csendes mellékutcában lakni, leszek én még eleget csendben, ami remélem nem a közeljövőben lesz.
Ilyen magasról nézve, a félelmetesen csörömpölő villamosok, csak játékdobozkák, az emberek tetvek, na, van köztük hangya is, és az egész látvány inkább nevetséges, mint komoly.
Három emelettel lejjebb, ez a látvány már mondhatni tűnhet komolynak, de okosabb magasról értékelni a panorámát.
A szemközti ház ereszének rejteke, tele van fecskefészkekkel. Valami hasonló-  nyüzsgő társadalom, csak nincs villamos.
Ezek a fecskék is, vad sivítozásban, látszólag ok nélkül gomolyognak az úttesteken kavargó emberek feje felett.
Világon világ, és még sok helyet sem igényel.
Sok a hasonlóság, ez is bizonyítja, hogy csak egy sors van.
Ők is születnek, vannak, és elmúlnak. Nekik is jön időnként a vércse, hangtalanul lecsap, és sosem téved.
Hiába, gyanítom, hogy egyfajta élet van, csak más és más formában, hogy ne legyen unalmas a világ.
Hát, ami azt illeti, annyira jól sikerült, hogy néha nagyon kellemesen érintene, ha időnként unalmasabb lenne.
Mondta Vincent.
Tegnap, takarítás közben jutott eszembe valami, amire még sosem gondoltam.
Nekem is, mint ezek szerint mindenkinek, van egy „Műsora”. tol - ig., mindig egy bizonyos tárgykörben jár az agya, ugyan azok a gondolatok matatnak a fejében, ugyan azokkal a szóhasználatokkal.
Volt festő ismerősöm, aki vagy negyven éve festette a maga virágcsendéleteit, alig volt különbség két kép között, és mindig elkeltek a munkái.
Ő, ebben a nekem szűk, neki óriási tárgykörben mozgott, eszébe sem jutott mást próbálni, néha- ha eltért a szokott témától, hát…gyenguska lett a mű.
Az én gondolataim is- a maguk módján helyben járnak, mindig ugyan azokat a témákat botladozzák körül, ami csak azért mindegy, mert ha színesen csapongok, akkor sincs semmi. Lehet, sokaknak unalmas, mondják, ez a mély röptű szklerotikus figura, már közel van ahhoz, hogy a kapu előtt álló gesztenyefának csókólomot köszönjön…
Hát lehet, az ember saját magát, nagy elnézéssel szokta megítélni, de még mindig jobb, mintha egy nőt nézek gesztenyefának.
Meg a témáknál való leragadásnak oka lehet az is, hogy az ember igazán nem érti őket, és kényszeresen próbálja megérteni. Persze ez egy butaság, felesleges erőpocsékolás, mert ha csoda folytán meg is értené, akkor sincs máshogy.
Mert kenhet az ember magára illatos olajokat, vagy akár birkaszart, akkor is csak az, aki. Azért tippelek az előzőre, mert nem büdös, nem zavarnak ki a házból.
Mondta Vincent.
Ha valaki szebb, okosabb, szerencsésebb, mint más, hát annak bizony súlyos ára van. Körülvesznek a seggnyalók, tele hátsó szándékkal, ugyanakkor tele rosszindulattal, mert önmagukkal hasonlítanak össze, és az eredmény siralmas.
Körülzsong a kölcsönkérők hada, hemzsegni kezdenek a beléd szerelmes nők, hullámzanak körülötted a barátok tömegei.
Eleinte élvezed, aztán oszlani kezdenek a lila ködjeid, és menekülésre veszed a dolgot.
Túlérzékenységi szlogeneket beszélsz be magadnak, hogy téged magadért, és ne a pénzedért szeressenek, meg gyártod az efféle marhaságokat, elfelejtvén a valóságot, hogy ugyan mit szeressenek rajtad? Mit tudsz te, amit egy vas nélkül is érdemes akarni?
Ó, nagy Isten. Az ember egész életén át, valami nagyot és mást akar csinálni mint mások. Valami akármit, amitől többnek és másnak hiheti magát, ami erőt ad létezni tudásához. Aztán mindent összezagyvál, a sok bebeszélt és kidolgozatlan elméletei és szándékai képtelen helyben futásra készteti.
Lekeveri a valóság képeit álmainak kusza alakjaival, akik lobogva mindig más és más alakban villóznak, mint a lidércek.
Mire magához tér, egy vén szarként áll a tükre előtt, és nem akarja belátni, hogy ez a rakás marhatáp, ez mind ő.
Bezony, aztán várhatja a feltámadást, amikoris az új lehetőségeit megint elcseszi, mert erre van beprogramozva, mert egy mákdarálóból sosem lehet kintorna.
Nnnna…mára ennyi.
Mégis csak röhej, hogy a lumbágóm miatt, csak guggolva tudom felvenni a konyhakőről a leejtett fakanalat…
És ha ilyenkor főz az ember, az fix, hogy lépten- nyomon leejt valamit.
Ilyenkor valami baromi ocsmány dolgot szeretnék ordítani, de tegnap este megfogadtam, hogy leszokom ezekről a szavaimról, mert nem engem zavar, de úgy meg lehet szokni, hogy társaságban is kicsúsznak a számon, és észre sem veszem.
Ez olyan, mint egy régi házasság. Sok év múltán, az ember- ha megsimogatja hitvese fenekét, olyan mintha a sajátjával tenné. Ez egy őrület…
Mondta Vincent.
Itt könyökölök a tárt ablakban, nézem ezt a sok embert, folyton változó szereplői egy végtelenített képnek. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy olyan vagyok, mint egy hirdető oszlop. Csak állok az időben, emberek megérintenek, és eltűnnek, újak jönnek és mennek, én meg egyedül ácsorgok, a magam belső magányával, szinte időm sincs jobban megjegyezni másokat.
Akik tényleg közel kerültek hozzám ácsorgásom folyamán, akiket családtagoknak szokás nevezni, lassan emlékké válnak, és egyre csak nő a csend, amit körülvesznek a sokasodó emlékek.
Arcok, hangok, történetek, csak növelik a lelkemet markoló semmit, a magány, a kiürültség csendjét, ami elbizonytalanít, amitől kő nehéz lesz a szívem. Így megyek ki lassan az időben, emlékké válok én is, ha ugyan lesz valaki, aki emlékezni fog rám.
Egy ős öreg fa, megszokta ezt az érzést, de én nem élek addig, hogy ez velem is megtörténhessen. Az egyik ember fiatalon elködlik, megúszva mindent, ami a megöregedéssel jár. Jakérem, ez a hosszú élet ára, semmit nem adnak ingyen.


Most már erősen szürkül, jó lesz, ha bekapok valamit, aztán lefekszem az öreg sezlonra. súlyommal kipréselem belőle a mások rég elálmodott álmaik emlékeit, már máskor is sikerült, és tovább álmodom őket.
így ők is éjszakánként feltámadnak, és engem is befogadva élnek tovább.
Mondta Vincent. 




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.