VÍZIÓ 2
Harmadszor szólalt meg a csengő, aki egyszer hallotta, nem felejtette el soha.
Repedt kolompra emlékeztető fülsértő és fáradt hangja, lomhán betöltötte a folyosó minden zugát.
Bekúszott viseltes kabátja alá, megtöltötte üres zsebeit, körbeszánkázott zsíros kalapjának meggyötört karimáján, majd borostás- csontos arcán végigfolyva, eltűnt bő inggallérja mögött.
Már nem érzett semmit, elveszítette időérzékét, lehet, hogy pár órája ült ott, de lehet, hogy napok óta.
Nem volt sem éhes, sem szomjas, talán néha elbóbiskolt, de minden alkalommal ugyan azt- a zavaros történetkavalkádot álmodta.
Egyszer volt olyan érzése, hogy pisilnie kell, de ahogy jött a gyanú, úgy múlt el.
Vaklárma, vaklárma- motyogta magaelé, semmi más nem jutott eszébe.
A szűk folyosón állandó volt a világítás, a tompa és szenvtelen fényben érzékelhetetlenek voltak a napszakok.
Hol esküdni, mert volna, hogy későéjszaka van, hol meg úgy hitte, hogy kora délelőtt.
Aztán abbahagyta a tippelgetést, mert rájött, hogy az ő olvasatában egészen mindegy.
A hatalmas csendet, és mozdulatlanságot, csak a papírkosár mögül előbukkanó egér zavarta meg.
Izgatott gyors léptekkel körülszaglászta az edényt, mögé szaladt, majd újra elé, mikor észrevette a mozdulatlanul figyelő alakot.
Ösztönösen menekülésre vette a dolgot, aztán megtorpant, megpördült tengelye körül, és mereven nézte a hegyomlásnak tűnő élőlényt.
A férfi nyugodt rezdületlenül állta az egér tekintetét, meg sem mozdult.
Aztán a kis állatka gombszemei egyre nagyobbak, és fényesebbek lettek, betöltve egész látóterét.
Egy napégette sivatagi tájat látott, az állandó szél egyforma szorgalommal terelte a homokot, lassan felfedve, az ülő testhelyzetben gubbasztó, bőrbe varrt indián tetemeket.
Egyre többen és többen bukkantak ki ősi sírjaikból, csontváz koponyájukra homlokpánttal felerősített tolldíszeiket játékosan borzolta a szél.
A homoktenger alól, dobok és sípok hangjai kúsztak fel az égre, betöltvén az egész mindenséget.
Az egyik magzati pózban ülő csontvázban önmagát ismerte fel.
Iszonyú rémületében hatalmasan felüvöltött, de nem jött ki hang a torkán, mert nyitott száját telefújta a szél homokkal.
Fuldokolva, mindkét kezével arcába mart, egész teste megfeszült, és ültéből előrezuhant.
A kőpadlón tért magához, szédelegve masszírozta feldagadó homlokát.
Imbolyogva állt fel, és maga mögött kitapogatva a széket, leült.
A szédülése és zsibbadtsága lassan elmúlt.
Óvatosan nyitotta ki szemeit.
A folyosó unott- tompa fényében fürdött, nem változott semmi.
Talán csak annyi, hogy sem az egér, sem a papírkosár nem volt sehol.
Harmadszor szólalt meg a csengő, aki egyszer hallotta, nem felejtette el soha.
Repedt kolompra emlékeztető fülsértő és fáradt hangja, lomhán betöltötte a folyosó minden zugát.
Bekúszott viseltes kabátja alá, megtöltötte üres zsebeit, körbeszánkázott zsíros kalapjának meggyötört karimáján, majd borostás- csontos arcán végigfolyva, eltűnt bő inggallérja mögött.
Már nem érzett semmit, elveszítette időérzékét, lehet, hogy pár órája ült ott, de lehet, hogy napok óta.
Nem volt sem éhes, sem szomjas, talán néha elbóbiskolt, de minden alkalommal ugyan azt- a zavaros történetkavalkádot álmodta.
Egyszer volt olyan érzése, hogy pisilnie kell, de ahogy jött a gyanú, úgy múlt el.
Vaklárma, vaklárma- motyogta magaelé, semmi más nem jutott eszébe.
A szűk folyosón állandó volt a világítás, a tompa és szenvtelen fényben érzékelhetetlenek voltak a napszakok.
Hol esküdni, mert volna, hogy későéjszaka van, hol meg úgy hitte, hogy kora délelőtt.
Aztán abbahagyta a tippelgetést, mert rájött, hogy az ő olvasatában egészen mindegy.
A hatalmas csendet, és mozdulatlanságot, csak a papírkosár mögül előbukkanó egér zavarta meg.
Izgatott gyors léptekkel körülszaglászta az edényt, mögé szaladt, majd újra elé, mikor észrevette a mozdulatlanul figyelő alakot.
Ösztönösen menekülésre vette a dolgot, aztán megtorpant, megpördült tengelye körül, és mereven nézte a hegyomlásnak tűnő élőlényt.
A férfi nyugodt rezdületlenül állta az egér tekintetét, meg sem mozdult.
Aztán a kis állatka gombszemei egyre nagyobbak, és fényesebbek lettek, betöltve egész látóterét.
Egy napégette sivatagi tájat látott, az állandó szél egyforma szorgalommal terelte a homokot, lassan felfedve, az ülő testhelyzetben gubbasztó, bőrbe varrt indián tetemeket.
Egyre többen és többen bukkantak ki ősi sírjaikból, csontváz koponyájukra homlokpánttal felerősített tolldíszeiket játékosan borzolta a szél.
A homoktenger alól, dobok és sípok hangjai kúsztak fel az égre, betöltvén az egész mindenséget.
Az egyik magzati pózban ülő csontvázban önmagát ismerte fel.
Iszonyú rémületében hatalmasan felüvöltött, de nem jött ki hang a torkán, mert nyitott száját telefújta a szél homokkal.
Fuldokolva, mindkét kezével arcába mart, egész teste megfeszült, és ültéből előrezuhant.
A kőpadlón tért magához, szédelegve masszírozta feldagadó homlokát.
Imbolyogva állt fel, és maga mögött kitapogatva a széket, leült.
A szédülése és zsibbadtsága lassan elmúlt.
Óvatosan nyitotta ki szemeit.
A folyosó unott- tompa fényében fürdött, nem változott semmi.
Talán csak annyi, hogy sem az egér, sem a papírkosár nem volt sehol.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése