Hordom a keresztet

Még befonja testem ág-boglyas cserjéd,
mályvaillattal ölel lombkarod.
Várom vágyaink kristálytűz csendjét,
mint hálaimát esti harangok.

Tobzódnék csak, kéjes, vad unalomig
magamba olvadva, mint az ostya.
Völgyek tüzétől havas csúcsokig
az utat lábunk rég kitaposta.

Úgy élek, ahogy a földbe zárt mag,
megbújva, hogy ne halljak, ne lássak.
Árnybontó szövétnek gyenge lángnak,
hamvadó tüzem meg égi varázsnak.

Nem kell öröklét, ha elvesztelek
járt útról járatlanra letérve.
Hordozom bűnben a keresztemet,
hogy felérjek arcodhoz a fényre.