BÚCSÚ A HOLNAPTÓL
Az ember, egy életen át birkózik önmagával, ön ámít, hazudik, bebeszél mindent, ami hite szerint neki fontos a túléléshez. Mert talpon kéne maradni, ami kisebb nagyobb sérülésekkel, megrázkódtatásokkal, még elviselhető megalkuvásokkal sikerülni is szokott.
Az ember, egész életén át, mint űzött vad, figyel, és állandó menekülésben tölti napjait. Háborút nem nyerhet, kisebb csatákat viszont igen, aminek öröme nem maradéktalan, mert tudja, idő kérdése, és jön a következő csapás.
A tegnaptól nincs mit búcsúzni, mert ami elmúlik, az hallhatatlan, láthatatlan, és érinthetetlen, az olyanná válik idővel, mint egy homályos történet, amit esetleg valaki úgy mesélt, lehet, hogy meg sem történt, csak a torzuló emlékek játéka.
Ezekkel a sokasodó emlékörvényekkel eggyé válva próbáljuk megélni a mát.
Azt a mát, ami minden percben változik, az idő csatornáin folyamatosan csorog bele a ködös múltba.
Ezért a ma, egy nem létező létező, egy szubjektív állapot, amin nincs is mit megélni. Tünékeny délibáb, talán a szellem virtuális valósága, egy ablak, amin átnézve nem látszik semmi, ami állandó. Illetve fantázia kérdése, mert azt látni rajta keresztül, amit látni akar az ember.
Sodortatunk a mában, a „Jól nézel ki” állapot felé, egyre inkább összekeveredve a volt és a van örvényeiben, a múlt tapasztalataira építve a most - tűnő perceit, nem törődve a veszéllyel, hogy ezek a szerzett tapasztalatok esetleg elévültek, és csak galibát okoznak döntéseinkben.
Sokasodnak a zavarokat okozó tények, például, egy öreg férfinek nem az öreg nők fognak rőzsedalokat fakasztani petyhüdt szívében, és folytathatnám, de minek. Ennek egész egyszerű oka van, még emlékszik a hajdani önmagára, és csak az eszével tudja, hogy elszállt a nyár. A hajdani, és jelen állapota összekeveredve, okoz furcsa, szánalmas tetteket.
Bezzeg a jövő!
Az egy érzékelhetetlen létező, egy görcsös hit alapja, ami reményt és erőt ad a mához. A majd, a csodák birodalma, ami kárpótolni képes minden elszenvedett óráért, mert a majd, a lesz egyszer, az álom, amin bírálni sincs mit, mert még nem is létezik.
Ami észrevétlenül mostá válik, majd képezi a múltat, átadva a helyét az őt követő holnapnak, aminek ugyan az lesz a sorsa.
A múlt, jelen, jövő, különválaszthatatlan egység, mindegyik szegmense a létnek, mást és mást csillant meg a küzdve élő számára.
Az elesetteknek, eltűnik a holnap reménye.
Búcsú a holnaptól.
Az ember, egy életen át birkózik önmagával, ön ámít, hazudik, bebeszél mindent, ami hite szerint neki fontos a túléléshez. Mert talpon kéne maradni, ami kisebb nagyobb sérülésekkel, megrázkódtatásokkal, még elviselhető megalkuvásokkal sikerülni is szokott.
Az ember, egész életén át, mint űzött vad, figyel, és állandó menekülésben tölti napjait. Háborút nem nyerhet, kisebb csatákat viszont igen, aminek öröme nem maradéktalan, mert tudja, idő kérdése, és jön a következő csapás.
A tegnaptól nincs mit búcsúzni, mert ami elmúlik, az hallhatatlan, láthatatlan, és érinthetetlen, az olyanná válik idővel, mint egy homályos történet, amit esetleg valaki úgy mesélt, lehet, hogy meg sem történt, csak a torzuló emlékek játéka.
Ezekkel a sokasodó emlékörvényekkel eggyé válva próbáljuk megélni a mát.
Azt a mát, ami minden percben változik, az idő csatornáin folyamatosan csorog bele a ködös múltba.
Ezért a ma, egy nem létező létező, egy szubjektív állapot, amin nincs is mit megélni. Tünékeny délibáb, talán a szellem virtuális valósága, egy ablak, amin átnézve nem látszik semmi, ami állandó. Illetve fantázia kérdése, mert azt látni rajta keresztül, amit látni akar az ember.
Sodortatunk a mában, a „Jól nézel ki” állapot felé, egyre inkább összekeveredve a volt és a van örvényeiben, a múlt tapasztalataira építve a most - tűnő perceit, nem törődve a veszéllyel, hogy ezek a szerzett tapasztalatok esetleg elévültek, és csak galibát okoznak döntéseinkben.
Sokasodnak a zavarokat okozó tények, például, egy öreg férfinek nem az öreg nők fognak rőzsedalokat fakasztani petyhüdt szívében, és folytathatnám, de minek. Ennek egész egyszerű oka van, még emlékszik a hajdani önmagára, és csak az eszével tudja, hogy elszállt a nyár. A hajdani, és jelen állapota összekeveredve, okoz furcsa, szánalmas tetteket.
Bezzeg a jövő!
Az egy érzékelhetetlen létező, egy görcsös hit alapja, ami reményt és erőt ad a mához. A majd, a csodák birodalma, ami kárpótolni képes minden elszenvedett óráért, mert a majd, a lesz egyszer, az álom, amin bírálni sincs mit, mert még nem is létezik.
Ami észrevétlenül mostá válik, majd képezi a múltat, átadva a helyét az őt követő holnapnak, aminek ugyan az lesz a sorsa.
A múlt, jelen, jövő, különválaszthatatlan egység, mindegyik szegmense a létnek, mást és mást csillant meg a küzdve élő számára.
Az elesetteknek, eltűnik a holnap reménye.
Búcsú a holnaptól.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése