Mester és a báb

Minap egy olyan helyen jártam,
hol együtt volt mester és teremtménye, a báb.
Madzagokon ugráltatta, ráncigálta…
Az alany apró, rongyból szedett-vedett alak,
kit a publikum szeretete mindig visszavár.
A férfi magas, dölyfösen, keményen
mozgatja a felfűzött szálakat,
mert ő tudja, melyik mit ér,
ha kezét emeli, a közönség tapsol,
ha lábát, a báb táncolni kezd,
és akkor, ó, mily szép is lesz ettől,
olyat tud mutatni, akár egy egész színház.
A bábos kacag, büszkesége nagyobb,
mint amit elképzelhetne a világ.

Egyszer a teremtmény gondol nagyot,
egy ilyen furcsa szerep neki lelket ad,
faggatni kezdi alkotóját a rongy:
– Mondd, Mester! A produkció meddig tart?
Mikor tapsolnak végre csak nekem,
elvégre a táncot magam lejtem el.
Mire a férfi holt csendet mímel,
de a báb csak kérdi, kíváncsian figyel:
– Ó, Mester! Láttad piruettem? Mint hattyú,
nyakam úgy nyújtottam neked…
Mozgatója végre legyint egyet: – Tudom,
elvégre a cérnát én lebegtetem veled.
És a báb, kinek akkor már szíve is dobban,
szomorúan lehajtja fejét, rá se tud nézni,
hangját elnémítja, hiába kérdi,
soha többet teremtőjének nem felel.
Rángatja fonalát, szinte mindet,
a marionett lába egyhelyben marad,
mert akinek már szíve üti rímjét,
sokszor tépi el a selyemcérnákat…
A nagyra nőtt ember egyre kisebb,
a néző éhes, produkciót remélve ül ma itt,
elvárja méltán, hisz fizetett érte,
hogy játsszanak neki valamit.
A bábu sértetten duzzog, megfeszíti tagjait.
Fogja hát a mester, a felbőszült ember,
kit eddig a közönség csak ünnepelt,
bedobja a sarokba egyik reggel,
hisz őt szolgálni már nem tudja semmivel.
Még le is köpi, hisz szégyenbe tette,
megbukott miatta az előadás!
A sarokban, kiszolgáltatottan, bűzös
nyálba ragadtan, erőtlenül a figura mégis feláll.
Mire a mester becsapja az ajtót, ő már lejti
megszokott táncát, sem taps, sem reflektorfény,
csak a többi eldobott ócska lom előtt járkál.
És milyen boldog, hisz kapott egy percet,
mikor törött tükörben billegetheti magát,
pupillája tágul, láthatja foltarcának mosolyát,
még ha a báb rongy is, megérheti diadalát!

Voltam a minap egy furcsa helyen,
hol egy marionett csodálatosan táncolt.
Nem fűzte gúzsba emberi kéz,
magától szövetfoszlányokat rázott,
olyat tett, amivel mindenkit megbabonázott!
Megértettem, mit rég illett volna már:
Nem az a mester, ki bábokat mozgat,
hanem ki foltosan bár, de szabadon foroghat!