Csak egyszer...

,,Soha nem késő!” szól a mondás. Csak egyszer, ebben az életben, csak egyszer lesz késő, de azt már nem éljük túl…

  - Huh… huh… ez elment.
  - El, de nemsokára jön egy másik. Látom kifutotta a lelkét is, hogy elérje. Addig amíg megérkezik a következő, álljon ide az esernyőm alá, szép hölgy! Itt nem ázik annyira.
  - Nem szükséges, köszönöm!
  - Ne bánkódjon, öt perc és itt van.
  - Az mindegy, az már késő lesz.
  - Soha nem késő, nem igaz?
  - De, sajnos igaz, van olyan, hogy késő.
  - Úgy gondolja?
  - Úgy.
  - Lehet, hogy igaza van… de mégis, elmagyarázná, hogy mire gondol?
  - Ha akarja.
  - Kíváncsian várom…
  - Elmondom, figyeljen! Az a pillanat lesz, egy percen belül kb. a tizenhatodik, az utolsó levegővételünk. Az lesz az utolsó érzésünk, az lesz az utolsó pillantásunk, és nincs tovább.
  - Nincs tovább?
  - Nincs. Ne magyarázzon, ne kérdezzen, hanem figyeljen!... Akkor már bármit teszünk, teljesen mindegy lesz. Az a pillanat a végső, egy utolsó remény, vagy már nem is remény igazán, csak egy rövidke idő hátralévő életünkből. Ez idő után pedig leáll a légzés, leáll a szív, és leáll az agy. Testünk elernyed, és átölel minket a halál...
  - Megrémiszt...
  - Nézzen a szemembe!
  - Gyönyörűek!
  - Ne azt nézze!... A halál, mely állapotról megoszlanak a vélemények, mely kérdéseket vet fel bennünk, melyről nem is olyan sokára megtudhatjuk mi az. Sokan hiszik azt, hogy egy új élet kezdete, vagy sokan gondolják úgy, hogy: ennyi, nincs tovább. A lényegen viszont nem változtat, mégpedig azon, hogy addigi életünk végét jelenti. Az életünkét, amelyet megéltünk valahogy... Lehet, hogy bőségben, lehet, hogy nincstelenül, lehet, hogy vidáman, lehet, hogy bánatosan... de valahogy biztosan...
  - Jézusom ki maga, és honnan veszi mindezt?
  - Uram, maga tűnődött már azon, hogy azt teszi-e amit tehet, vagy meri-e azt tenni amit megtehet? Ha nem, akkor itt az ideje, hiszen még él... és előtte áll léte egy bizonyos szakasza, amelyet olyanná formál amilyenné csak szeretne. Persze csak addig… addig az utolsó, végső pillanatig, amikor már mindegy mit tesz, mert kifut az időből, és eljön az a pillanat amikor rájön, hogy az általa oly sokszor hangoztatott ,,soha nem késő”, eljött… el bizony… eljött az utolsó pillanat…
  - Uram...! Hé uram!
  - Igen?
  - Felszállna?
  - Persze, persze, csak a hölgy aki itt állt mellettem… Hol lehet? Nem látták merre ment?
  - Uram, szálljon már fel legyen szíves, mert indulnánk tovább.
  - Jó, jó, de…
  - Uram, egyedül állt a megállóban amikor ideértem, higgye el, úgyhogy szépen kérem szálljon fel a buszra.
  - Jó, rendben... Milyen szép nő volt, de vajon miért nem szállt fel, hiszen a buszhoz rohant, vagy talán nem is? Lehet, hogy hozzám, és csak közölni akart velem valamit, lehet, hogy csak figyelmeztetni akart valamire, de mire? A halálra, arra, hogy kerüljem el a közelgő végzetem? De honnan tudná mindezt, és ki ő?
  - Segítség... segítség!
  - Mi történt? Miért kiáltanak segítségért? Nem emlékszem semmire, fáj mindenem, mozdulni sem bírok. Nem érzem a lábaimat. Jézus, ez tiszta vér, rosszul vagyok. Mi ez? Egy rúd átszúrta a mellkasomat. Fáj, nagyon fáj… Most már emlékszem, balesetet szenvedtünk, lezuhantunk. Be vagyok szorulva, így képtelen vagyok bármit is tenni, mivel mozdulni sem tudok. Vége, itt halok meg. Leszakadt lábakkal, a szívem átszúrva egy vasrúddal, innen már nincs tovább. Igaza volt a szép hölgynek; van az az idő, amikor már mindegy, hogy mi történik, az már a végső pillanatunk, az utolsó lélegzetvételünk, az utolsó szívverésünk, mert már bármit is tennénk, az már késő lenne...