Ásít az éj
így rejti fásultságát
ringó ölén millió csillagfodor
szétbontja fényét a holt kőnek
a benne reszkető fátyolsötétség
így telepszik ránk a kor
mint az óbor
feltüzel jajjra mosolyra
szembenézésre
Ki mondja meg
merre visz út ha nem is kérdik
vakká vált mind aki lát
járni gyenge lába
éveik szikkadt hantját
körbeülik bűnök imák
újra és újra mindhiába
glóriát emelnek rá
méltatlan kezek
felmagasztosul a lélek
dicsfény a szégyen
szózat a cinkos hallgatás
Ki rombolja le
álmaink kőoszlopát
s emel homokból várat
maga ellen keltett
vad viharok közt
s a gondolat a koraszülött
mit kínzó vágy szív
bérenc agy hoz világra
hínárba fúlt mennyei tavon
lehet-e időtlen fények ura
ha magából is kitaszíttatott
s lelkét a menny
testét a föld
undorral
kiköpi
(Fotó: Petőcz Tamás)
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése