Dohos, savanyú szagú, sárgásbarna levelek között lépdelve haladok. Mit is tehetnék mást? Ez az élet rendje. A szél által összeboronált kupacok között kacskaringózok, néha-néha bele rúgva azokba a lassan feledésbe merülő fák ékeiből rakódott kisebb-nagyobb halmokba. Amik aztán felröppenve a fuvallat hátára kapaszkodva tesznek meg néhány métert ismét, hogy újra összeölelkezve pihenjenek meg az utamat lefedve, eltakarva. Az utamat, melyről ők úgy gondolják, nem kell, hogy lássam. Az út, amely nem is olyan rég még tisztán látszott, mely egyenes volt, és végtelennek tűnő, és olyan hosszú, hogy még csak nem is sejtettem elmúlását. De már kusza és homály fedi. Már nem látom kitaposott nyomát. Csak érzem a végét szívem minden egyes dobbanásában, testem minden rezdülésében, agyam komótos villanásában. Lelassult velem a világ. A valaha volt tűz már csak halvány fényű parázs, a fürgeség, a lendület már csak gyötrődő tempó. Az élet már csak egy megfakult remény, amely ostorral csapja a lelkemet, és hasogatja szívemet. De ők már tudják... Azok az őszi levelek már réges-rég tudják amit én nem. Én pedig elhiszem nekik, és egyre apróbbakat lépdelve csoszogva haladok tovább. Körülöttem árnyak suhannak, de én persze nem tudom merre tartok, hogy maradok-e még utamon, vagy letérek ívéről mindörökre, egy soha vissza nem térő álom felé zuhanva?
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése