2014. január 12., vasárnap

Vágy és hatalom

with 0 Comment


Fejét leszegve lépked Annie a hóborította járdán. Fel-fel rúgja a frissen hullott hópihéket, miközben tökéletes lenyomatokat hagy minden lépésével csizmái talpáról. Azokat a hótaposókat nézi, amiket nemrég vásárolt karácsonyi meglepetés gyanánt. Igaz, még csak ma van szenteste, de az időjárásra hivatkozva már megajándékozta velük lábait; mert hát mégsem járhat hóesésben és mínusz egy fokban tűsarkúban...
  Nem szomorú ő, nem azért lógatja az orrát; valójában nem is lógatja, csak boldog, olyan boldog mint még soha. Hiszen ahhoz a fiúhoz tart éppen, akibe fülig szerelmes. Davidhez, akivel a bálon ismerkedett meg idestova hét hónapja. Emlékszik még jól azokra a pillanatokra, mintha csak most történtek volna néhány napja. David kék öltönyben jelent meg az iskola tornatermének bejárati ajtajában, ahol a végzősök ünnepi bálját tartották. Őrületes hisztit okozva ezzel a lányok köreiben, mivel mind őt akarták (na jó nem mind, csak jó néhányuk, de ők nagyon). Persze Davidnek nem kellettek. Ő nem az a fiú volt akinek a fejét csak úgy el lehetett csavarni holmi kis sminkkel, meg dögös, mellmutogatós és picsa kilógatós öltözékkel. Nem, ő az értéket kereste, mert érték volt maga is. Annie tudta ezt jól, és bár a kírívóság nem kenyere, de azért adottságaiból kifolyólag nem tudott, és nem is tud elhanyagolható módon kinézni. Tökéletes alakjával, mindig selymes hosszú hajával, amit hol feltűzve, (mindenféle exkluzív és szokatlan formában) vagy csak egyszerűen kibontva viselt. A minduntalan bájt és kedvességet sugárzó pillantásával elragadó teremtés ő. Szerény és jóságos, mely tulajdonságaival csak növeli pazar erényeit, melyekkel felkelti az ifjú hódolók kíváncsiságát, mint akkor Davidét is. Abban a másodpercben ott, amikor valamilyen megmagyarázhatatlan érzésből kifolyólag összeakadt tekintetük, és belemélyedt a fiú gyémántként csillogó zöld szemeibe, akkor tudta, hogy David az övé lesz...
  - Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű - suttogja Annie. Közben megáll és felpillant az égre, hogy mosolyogva fogadja a hulló hó simogató bájait. Megőrül érte; ha tehetné azt varázsolná, hogy örökké tél legyen, hogy örökké hulljon a hó... De sajnos nem varázsló, és nem is illuzionista, aki trükkökkel tárhatná a világ elé tökéletesre komponált remekművét, amivel azt a látszatot keltheti, hogy esik a hó. Ezért nem tehet másképp csak türelmesen vár. Várja, hogy mikor érkezik, és ha pedig már itt van, ő örül és boldog mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékok kicsomagolása közben.
  Elhagyott egy utcát, azután egy másikat. Szaporázta lépteit mert már későre járt. Majd amikor a következő sarokhoz ért, észrevette azt az embert az út kellős közepén. Ott feküdt, csak úgy féloldalt, hóval borítva, és neki háttal.
  - Segítség! - kiáltani szeretett volna, de csak halk nyüszögés hagyta el a torkát. Elindult a fekvő test felé félénken, remegve. Nem bírja az erőszakot és a brutalitást, még egy szúnyog lecsapása, vagy egy pók széttrancsírozása is komoly dilemmát okoz neki. Most is attól tart, hogy valami bűncselekmény történhetett azzal a szerencsétlennel, aki még mindig mozdulatlanul fekszik a kereszteződésben. - Miért is ne, lehet, hogy elütötték és itt hagyták. Vagy leszúrták, esetleg lelőtték, és mi van ha csak leütötték és még él - gondolta. - Az nem lehet, akkor már rég megfagyott volna. Közeledett, egyre csak csökkent a távolság az élettelennek tűnő test, és az ő óvatos léptei között. - Jézusom, most mit csináljak? - kérdezte, amikor már a hóval fedett kupac előtt állt. Lehajolt és megérintette, majd kissé hátralépve várt. Nem történt semmi érdemleges. A fehérségtől alig-alig látszó, földből kimagasodó valami mozdulatlanul feküdt továbbra is a jéghideg talajon. - Na még egyszer - gondolta. Újra fölé hajolt és megrázta, de most határozottan és erőteljesebben mint az imént.
  - Kicsi csizmám az ablakba vágom, jöjj el hozzám télapóóóóó…. hahahahaha… öh… öh… öh… Mi a fene, maga a télapó? - kérdezi az idős férfi.
  - Nem, én Annie vagyok.
  - És mi a csodát keres itt az északi sarkon kisasszony? Bizonyára elszundítottam és leestem a szánról. Milyen szép szemei vannak kegyelmednek! Húzza össze jól azt a csuklyát, meg ne fázzon! Öh… öh…
  - Északi sark, szán? Hihihi… nincs itt semmiféle szán, és nem is az északi sarkon vagyunk, hanem New Yorkban. Kissé többet ivott a kelleténél papa.
  - Nem hinném, évek óta egy kortyot sem iszom… csak ritkán, egészen kivételes alkalmakkor… mint ez a mostani is.
  - Na jöjjön segítek - mondta Annie. Azzal belekarolt az öreg úrba, hogy felsegítse a csúszós úttestről. - Így ni, most szépen söpörje le magáról a havat, azután megnézem, hogy elboldogul-e egyedül a járással, vagy sem.
  - Jó, jó, megyek már!
  - Ne menjen sehova! Most mondom, hogy takarítsa le a hótól a kabátját, addig is meglátom képes-e megállni a saját lábain.
  - Ja, ja… így jó lesz?
  - Persze, persze, és most menjen szépen. Hazatalál?
  - Hülye kérdés lányom, GPS van a fejemben. Na… azért nem vagyok egy berozsdásodott lámpából kibúvó felfuvalkodott kipukkasztható lufigolyó, mert én ismerem ám a mai kor vívmányait. A mobiltelefont, a tv-t, a mik-mik-mikrohullámú izé, mi az?
  - mikrohullámú sütő.
  - Az, az, meg hát a GPS; na, az nagy találmány... de mire is használják?
  - Helymeghatározásra papa.
  - Arra, arra, de én nem használom, nekem nem kell… Egyébként meg az északi sarkon nem nehéz eltévedni... nem igaz?
  - De, de, csak menjen már!
  - Viszlát, és köszönöm!
  - Viszlát papa, viszlát! - intett Annie. Ismét felnézett, a hulló hópelyhek után vágyakozva, melyek még mindig szüntelenül potyogtak az égből. Szövetkabátja válláról lesöpörte az összegyűlt olvadni készülő kristályos pihéket, majd tovább indult Davidhez, aki már várja. Könnyeden lépdelt, vidáman, hiszen jó vége lett az iménti esetnek. Szerencsére időben érkezett, és a pityókás vén ember megúszta. Történhetett volna másképpen is, sokkal rosszabbul, de abba jobb nem is belegondolni. Egy feldíszített fenyő mellett halad el amikor úgy dönt megáll és elmereng egy kicsit. Az udvar, amely a hatalmas fenyőnek ad otthont, és a legapróbb kerítéssel sem volt szegélyezve, szemlátomást gondozott, és tisztán tartott. Közepén térdig érő rénszarvas figurák állnak egymás mellett kivilágítva, egy pirosan meg zölden villogó szánkó elé fogva. A szánkón mikulás ül egyik kezében a gyeplőt, a másikban egy csöppnyi zsákot tartva integet.
  - Csodaszép! - szólalt meg egy hang Annie mögött.
Erre ő azonnal megpördült, de nem látott egyebet, csak a gyenge megvilágítású sejtelmes fénybe burkolózó utcát. A házak csendben szunnyadtak lakóikkal együtt, a kutyák sem ugattak, de még a nem messze tátongó főutca forgalma is szünetelt, mintha elterelték volna a forgalmat róla egy másik irányba. Riadtan kapkodta a fejét minden irányba, de hiába igyekezett, nem látott senkit és semmit. Az út szélén parkoló autó, nem messze, talán öt méterre áll tőle, üresen és magányosan. Hirtelen hangos pukkanás kíséretében sötétül el az utca túloldalán, az egyik amúgy is gyengén villódzó lámpa fénye. Annie összerezzent.
  - Ez megadta magát - suttogja. - Mennem kéne, nem valami biztató ez a környék - gondolta. Egy órányi gyalogútra van az otthonától, és ez veszélyes, ilyenkor, ebben az időszakban meg igazán. Egy lánynak legfőképpen az, és ezért haragszik is magára, mert megtehette volna, hogy autóba ül, és akkor nincs ez. Nincs félelem, nincs beszarás. Akkor most nem fagyna össze a rettegéstől, és már rég Davidnél lehetne. Hempereghetnének az ágyon, whiskyt iszogathatnának, és popkornnal tömnék tele egymás száját, miközben horrort néznének a tv-ben. Ehelyett még legalább negyed órát kell gyalogolnia egy olyan helyen, ahol életében nem járt. - Borzalmas - mondta, és végigfutott a hideg a hátán. Már azt sem tudta, hogy a mínusz egy foktól, vagy a rettegéstől remeg. Elindult újra, Davidhez, mert már várja… - Mi ez, valaki jön mögöttem?  - kérdezi magától, de megfordulni nem mer. A léptek mögötte valóban hallatszanak, halkan, és hasonló ütemben mint az övéi. Megállt... a léptek is… Tovább indult… a léptek is. - Ez őrület - nyüszögte. Megpillantott egy ablakot amin keresztül látta, hogy egy arany ruhába öltöztetett fenyő körül ünnepelnek felnőttek, gyerekek, de őt ez most nem vigasztalja, nem teszi boldoggá. Félt, kiáltani akart, de nem mert hangot adni, félt attól, hogy meghallja az, akinek nem kell meghallania, és félt attól amit látni fog ha megfordul… Inkább ment tovább, szépen egyenletes tempóban haladt, és reménykedett. Reménykedett abban, hogy David elé jön, persze biztos volt benne, hogy nem, de azért hátha. A léptek nem közeledtek és nem távolodtak, csak ugyanolyan ütemben és távolságban ahogy eddig, jöttek mögötte. A hó még hullik, kicsit gyengébben igaz, de hullik, ő pedig megállt. Meg bizony, és a léptek is. Erőt vett magán, és megfordult… - David, hát te vagy az? - sóhajtott fel -, annyira féltem, miért tetted ezt velem? De a fiú nem szólt. Gyémántként csillogó szemei most még erősebb fényben tündököltek mint valaha. Egyre csak közeledett a lány felé. Odaérve eltűrte Annie puha haját kecses, izgató nyakáról, és megvillantotta tűhegyes fogait. A lány vadító, bódító illata hatalmába kerítette, és a vágynak már nem bírt ellenállni többé. Kinyitotta a száját, és ráharapott. Vadul szívni kezdte Annie friss üde nedvét, mely az életet jelenti neki, a lánynak pedig a halált. Annie eközben hagyta, hogy azt tegye vele David amit csak akar. Hagyta, hogy szívja a vérét, hogy elvegye élete erejét. Áll és vár, mert szerelmes, és mert a vágy és a hatalom mindennél erősebben ragadja magával egy mély és elbűvölő álomba, mely álomból soha vissza nem tér…




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.