Gyakran kívánkozom a felhők fölé – ahol örökké süt a nap, bár utálok napozni, meg nem is bírom, de akkoris.
Talán a kíváncsiság serkent, mondhatnám - birizgál, mert mindig a felhők alatt éltem, milyen lehet felette?
Lehet, olyan, mint a Holtak Könyve, ami lent van, az van fent is, de honnan a francból tudja, aki ezt írta, hiszen aki fent van, az nem jön vissza elpofázni az igazságot, amúgy sem hinne neki senki. Miért is tenné, mikor magából indul ki, magából, aki állandóan hazudozik. Azért, mert ha már egy szar senki, legalább érdekes akar lenni. Egy jó hazugság, többet ér egy rohadt igazságnál. Az mindig ott lappang a háttérben, és igyekszik az ember megszabadulni tőle.
Ezekre a feljegyzéseimre komoly szükség van, mert valahol a tyúkszaros életben kell valami fórum, ahol az ember kiöntheti magából mindazt, ami beleszorul. Ez olyasmi mint a kakálás, lehet visszatartani, de óriási balhé lesz belőle. Nem lehet éjjel, nappal viselkedni, mert a végén kétségbeesésében bérgyilkos lesz az ember.
A dolgokba bele kell törődni, ha valakinek sikerül, azt onnan látni, hogy törődött. Hogy aztán kit fog a feljegyzésem érdekelni, erről fogalmam sincs, de az ember nem azért jegyez fel, hogy rajta kívül másokat is érdekeljen. Nem lehet mindenben a másokat figyelembe venni. A mások, majd más feljegyzéseket írnak, és azokat fogják figyelembe venni, de azokat nem fogom ismerni, mert én is csak a sajátomat olvasom, mert az érint személyesen, ahhoz van néminemű közöm.
Van egy csomó átgondolandó, és megbeszélendő gondolatom, amit nem fogok leírni, mert rám tartozik.
Jobban látok helyzeteket, mint bárki is gondolná, de addig van nyugalmam, még erre nem jön rá senki. A tudatlanságért nem jár megtorlás.Mindent az árnyékokkal tárgyalok meg, azok nem hagynak cserben. Azok hallgatnak, nem akarnak másokkal szóba ereszkedni. Gondolom, mindenkinek megvannak a saját árnyékai, ezek fogják elkísérni az úton, ha eljön az idő…
Az idő, mindig lassan, és megfontoltan közelít, sosem siet, és sosem lassú. Olyan lehet, mint a mőbiusz szalag, nincs eleje meg vége. Folyton megy, és mindig valahol a másban, és ugyanabban. Ebben a játékban pont a főszereplőnek hitt akárki az aki egyáltalán nem számít. Még akkor sem, ha látszólag róla szól a mese.
Amit ember alkot, azt előbb – utóbb megeszi a fene. Más meg mit alkothatna? Egy cserélhető égboltot, vagy egy folyót, ami élére állítva folyik? A szélviharral szemben állva nem kapni levegőt. Vagy jön a tölcsér, mindent felkap, összever és összetör, letépi a fejedet, földhöz vág, és tovaforog. A nagy fílefranc, ami megszokhatatlan, Ami az, azt nem kell megpróbálni megszokni. Ott van leszarva, ahol van. Csak a meg szokhatóval kell foglalkozni.
A Don kanyar…
A pardon kanyar. Páran tévednek, aztán tízezrek kifinganak. Az ember tévedhet, nem tökéletes, de aki téved, az sosem hagyja ott a fogát. Önzetlenek, mások számára tévednek.
Nemes gesztus…
Aztán felkötik, már akit felkötnek, eljárja a kötél végén az alkonyi dzsigget, de az elhunytak már nem láthatják.
Csak az éppen élő nézők.Ez a látszólagos büntetés, a tetthez képest semmi. A semmihez képest valami, valami kevés, ami adható. Aztán hátrakötött kezekkel, hason fekve, láda nélkül a gödrében várja a tavaszt.
Csakhogy a kikelet sosem jön, az már csak ilyen tetű. Körülugrálja a tetthelyet, aztán továbbszökdécsel.
Sosem lép a hantra, hagyja az örök telet. Csak a szemét emléke kódorog az éjszakai fagyban, és vacog.
Meg – megbotlik egyik – másik sírkőben, átesik rajtuk, felkecmereg, és megy tovább hajnalig. Ez a karma.
Minden újraszületéskor kíséri, és tönkreteszi.
Hajjaj… az elátkozottak sorsa.Hallgatni a számon kérő árnyak sziszegését, látni sápadt ökleik fenyegetését, fele sem tréfa, a tévedésnek iszonyú ára van. Mert tele a légtér kódorgó árnyakkal, mindenfélékkel, akik rosszul látszanak a napfényben, de este… Minél vastagabb a sötétség, annál keményebben rajzolódnak ki körvonalaik, olyan sokan tudnak lenni, hogy rajtuk keresztül tudom csak szívni a levegőt. Bár engem nem bántanak, de nem lehet igazán őket megszokni. Az egymásba folyó két dimenzió sosem vegyül. csupán, egy ezzel párhuzamosan létező, áthallásokkal vegyes világok. Nem véletlen, hogy időnként olyan kékesszürke minden, én mindig látom őket. De tudom, hogy mások nem látják, ezért nem is szoktam szólni. Engem nem érdekel a mások vaksága, nekik így is jó, nekem meg mindegy.
Ismertem a Dongó Gizit, szegényt falnak nyomta egy járdára felrohanó autó. Sokkos állapotban volt, legalább nem voltak fájdalmai. Gizi bolond volt. Hihetetlenül tudott számolni, ha kislány volt éppen, tegezni kellett.
Ma már árnyék, ő is szokott az éjszakában kavarogni, biztos számol és hímez gondolatban, mert nem lehet őt kizökkenteni.
A nagy zökkenések hangjai megremegtetik a földgolyót, aktivizálják a vulkánokat, cunamikat, ezek a hatalmas erők mindenre képesek. Az árnyak akaratának, koncentrációinak következménye.
De ezt sem tudja senki, én meg hallgatok. Ezek üzenetek, amiket nem hall meg senki. Aztán a szodomai következmények láttán, mindenki csak hüledezik. A pompeji halottak görcsbetorzult lenyomatai, a tengerparti csónakház maradványai alatt fekvő emberi csonttömegek, mind – mind figyelmeztetések, amik nem jutnak el az agyakig. Hát hogy tehetnék, ahol nincsenek agyak, ott hová üzenjenek? A seggeknek nincs emlékezete, figyelme, és memóriája!
Á dehogy – szólt a lidérc a törpének, és lehúzta sáros piros cipőjét. Pedig mégis – így a törpe, és hátratolva kék sapkáját, egy lapulevéllel törölgette izzadó homlokát. Ezek a mocsárgázok elhülyítik az embert, csak összevissza beszélsz, és mindent elfelejtesz. De ez még a jobbik eset, mert ha emlékszel, azt is rosszul.
Te csak gyűjtögesd a piócákat meg a szentjánosbogarakat, és ne törődj mással.
Én törpe vagyok. Egy törpe ne akarjon Gauleiter lenni, mert abból nem sülhet ki semmi jó. Így motyogott a lidércnek, aki sértődötten továbblobogott a békanyálon. Az anyád valagát, te kis gnóm – dohogott magában a lidérc. De rohadtul okos vagy, aztán mégis itt rostokolsz a mocsárban.
Őszintén szólva, nem igazán tudom, hogy törpe vagyok, vagy lidérc. Másként érzem nappal, és máshogy éjszaka. A sötétség feltámaszt egy egészen más világot, minden másként érvényes, csendes és mozgalmas, megjelennek mindazok, akik nappal nem láthatók. A sötétség és a fény, ugyan úgy hozzám tartozik,
majd a fény egyszer eltűnik, marad az éjszaka, a semmit nem értő, és nem látó alvó emberekkel.
Akkor tisztázódik egyértelműen a hovatartozásom, nem kell minden nap átzsilipelnem, ami – maradjon köztem – elég fárasztó…
Hogy az embert, mit össze tudja kísérteni a múlt! És ráadásul egyre több lesz belőle, ahogy a múlt nő, úgy zsugorodik össze a lesz, meg én. Hát nem vagyok ettől boldog, de mit akar egy magamfajta, amikor egy boldoggá avatott sem hiszem, hogy boldog. A felhőtlen boldogsághoz minimum egy infantilitás szükségeltetik, mert figyelmen kívül hagyni a valóságot, eleve abnormális. Anélkül meg nem működik a felhőtlen boldogság. Aztán akkorára zsugorít a tény, hogy már alig látszom, és ha rám lép valaki gyanútlan hülye, hát még meg sem sértődhetek. A megsértődés, az egy szánalmas elégtételpótló, mert tehetetlenségében kell az embernek valami képletes megoldás, tehát jobb híján megsértődik.
Aztán, ha a sértő fél ezt nem értékeli, akkor jön a gonosz megtorlási vágy, mert mit hisz ez magáról, majd én megmutatom neki, hogy hol lakik az Úristen.
Persze, egyszer bejön az én utcámba, és akkor jöhet a megtorlás. Ha elállok a szándékomtól, előbb – utóbb le fogom köpni magam, ami azért hiba, mert ha van kit, akkor magamat ne.
Hátnem?
Talán a kíváncsiság serkent, mondhatnám - birizgál, mert mindig a felhők alatt éltem, milyen lehet felette?
Lehet, olyan, mint a Holtak Könyve, ami lent van, az van fent is, de honnan a francból tudja, aki ezt írta, hiszen aki fent van, az nem jön vissza elpofázni az igazságot, amúgy sem hinne neki senki. Miért is tenné, mikor magából indul ki, magából, aki állandóan hazudozik. Azért, mert ha már egy szar senki, legalább érdekes akar lenni. Egy jó hazugság, többet ér egy rohadt igazságnál. Az mindig ott lappang a háttérben, és igyekszik az ember megszabadulni tőle.
Ezekre a feljegyzéseimre komoly szükség van, mert valahol a tyúkszaros életben kell valami fórum, ahol az ember kiöntheti magából mindazt, ami beleszorul. Ez olyasmi mint a kakálás, lehet visszatartani, de óriási balhé lesz belőle. Nem lehet éjjel, nappal viselkedni, mert a végén kétségbeesésében bérgyilkos lesz az ember.
A dolgokba bele kell törődni, ha valakinek sikerül, azt onnan látni, hogy törődött. Hogy aztán kit fog a feljegyzésem érdekelni, erről fogalmam sincs, de az ember nem azért jegyez fel, hogy rajta kívül másokat is érdekeljen. Nem lehet mindenben a másokat figyelembe venni. A mások, majd más feljegyzéseket írnak, és azokat fogják figyelembe venni, de azokat nem fogom ismerni, mert én is csak a sajátomat olvasom, mert az érint személyesen, ahhoz van néminemű közöm.
Van egy csomó átgondolandó, és megbeszélendő gondolatom, amit nem fogok leírni, mert rám tartozik.
Jobban látok helyzeteket, mint bárki is gondolná, de addig van nyugalmam, még erre nem jön rá senki. A tudatlanságért nem jár megtorlás.Mindent az árnyékokkal tárgyalok meg, azok nem hagynak cserben. Azok hallgatnak, nem akarnak másokkal szóba ereszkedni. Gondolom, mindenkinek megvannak a saját árnyékai, ezek fogják elkísérni az úton, ha eljön az idő…
Az idő, mindig lassan, és megfontoltan közelít, sosem siet, és sosem lassú. Olyan lehet, mint a mőbiusz szalag, nincs eleje meg vége. Folyton megy, és mindig valahol a másban, és ugyanabban. Ebben a játékban pont a főszereplőnek hitt akárki az aki egyáltalán nem számít. Még akkor sem, ha látszólag róla szól a mese.
Amit ember alkot, azt előbb – utóbb megeszi a fene. Más meg mit alkothatna? Egy cserélhető égboltot, vagy egy folyót, ami élére állítva folyik? A szélviharral szemben állva nem kapni levegőt. Vagy jön a tölcsér, mindent felkap, összever és összetör, letépi a fejedet, földhöz vág, és tovaforog. A nagy fílefranc, ami megszokhatatlan, Ami az, azt nem kell megpróbálni megszokni. Ott van leszarva, ahol van. Csak a meg szokhatóval kell foglalkozni.
A Don kanyar…
A pardon kanyar. Páran tévednek, aztán tízezrek kifinganak. Az ember tévedhet, nem tökéletes, de aki téved, az sosem hagyja ott a fogát. Önzetlenek, mások számára tévednek.
Nemes gesztus…
Aztán felkötik, már akit felkötnek, eljárja a kötél végén az alkonyi dzsigget, de az elhunytak már nem láthatják.
Csak az éppen élő nézők.Ez a látszólagos büntetés, a tetthez képest semmi. A semmihez képest valami, valami kevés, ami adható. Aztán hátrakötött kezekkel, hason fekve, láda nélkül a gödrében várja a tavaszt.
Csakhogy a kikelet sosem jön, az már csak ilyen tetű. Körülugrálja a tetthelyet, aztán továbbszökdécsel.
Sosem lép a hantra, hagyja az örök telet. Csak a szemét emléke kódorog az éjszakai fagyban, és vacog.
Meg – megbotlik egyik – másik sírkőben, átesik rajtuk, felkecmereg, és megy tovább hajnalig. Ez a karma.
Minden újraszületéskor kíséri, és tönkreteszi.
Hajjaj… az elátkozottak sorsa.Hallgatni a számon kérő árnyak sziszegését, látni sápadt ökleik fenyegetését, fele sem tréfa, a tévedésnek iszonyú ára van. Mert tele a légtér kódorgó árnyakkal, mindenfélékkel, akik rosszul látszanak a napfényben, de este… Minél vastagabb a sötétség, annál keményebben rajzolódnak ki körvonalaik, olyan sokan tudnak lenni, hogy rajtuk keresztül tudom csak szívni a levegőt. Bár engem nem bántanak, de nem lehet igazán őket megszokni. Az egymásba folyó két dimenzió sosem vegyül. csupán, egy ezzel párhuzamosan létező, áthallásokkal vegyes világok. Nem véletlen, hogy időnként olyan kékesszürke minden, én mindig látom őket. De tudom, hogy mások nem látják, ezért nem is szoktam szólni. Engem nem érdekel a mások vaksága, nekik így is jó, nekem meg mindegy.
Ismertem a Dongó Gizit, szegényt falnak nyomta egy járdára felrohanó autó. Sokkos állapotban volt, legalább nem voltak fájdalmai. Gizi bolond volt. Hihetetlenül tudott számolni, ha kislány volt éppen, tegezni kellett.
Ma már árnyék, ő is szokott az éjszakában kavarogni, biztos számol és hímez gondolatban, mert nem lehet őt kizökkenteni.
A nagy zökkenések hangjai megremegtetik a földgolyót, aktivizálják a vulkánokat, cunamikat, ezek a hatalmas erők mindenre képesek. Az árnyak akaratának, koncentrációinak következménye.
De ezt sem tudja senki, én meg hallgatok. Ezek üzenetek, amiket nem hall meg senki. Aztán a szodomai következmények láttán, mindenki csak hüledezik. A pompeji halottak görcsbetorzult lenyomatai, a tengerparti csónakház maradványai alatt fekvő emberi csonttömegek, mind – mind figyelmeztetések, amik nem jutnak el az agyakig. Hát hogy tehetnék, ahol nincsenek agyak, ott hová üzenjenek? A seggeknek nincs emlékezete, figyelme, és memóriája!
Á dehogy – szólt a lidérc a törpének, és lehúzta sáros piros cipőjét. Pedig mégis – így a törpe, és hátratolva kék sapkáját, egy lapulevéllel törölgette izzadó homlokát. Ezek a mocsárgázok elhülyítik az embert, csak összevissza beszélsz, és mindent elfelejtesz. De ez még a jobbik eset, mert ha emlékszel, azt is rosszul.
Te csak gyűjtögesd a piócákat meg a szentjánosbogarakat, és ne törődj mással.
Én törpe vagyok. Egy törpe ne akarjon Gauleiter lenni, mert abból nem sülhet ki semmi jó. Így motyogott a lidércnek, aki sértődötten továbblobogott a békanyálon. Az anyád valagát, te kis gnóm – dohogott magában a lidérc. De rohadtul okos vagy, aztán mégis itt rostokolsz a mocsárban.
Őszintén szólva, nem igazán tudom, hogy törpe vagyok, vagy lidérc. Másként érzem nappal, és máshogy éjszaka. A sötétség feltámaszt egy egészen más világot, minden másként érvényes, csendes és mozgalmas, megjelennek mindazok, akik nappal nem láthatók. A sötétség és a fény, ugyan úgy hozzám tartozik,
majd a fény egyszer eltűnik, marad az éjszaka, a semmit nem értő, és nem látó alvó emberekkel.
Akkor tisztázódik egyértelműen a hovatartozásom, nem kell minden nap átzsilipelnem, ami – maradjon köztem – elég fárasztó…
Hogy az embert, mit össze tudja kísérteni a múlt! És ráadásul egyre több lesz belőle, ahogy a múlt nő, úgy zsugorodik össze a lesz, meg én. Hát nem vagyok ettől boldog, de mit akar egy magamfajta, amikor egy boldoggá avatott sem hiszem, hogy boldog. A felhőtlen boldogsághoz minimum egy infantilitás szükségeltetik, mert figyelmen kívül hagyni a valóságot, eleve abnormális. Anélkül meg nem működik a felhőtlen boldogság. Aztán akkorára zsugorít a tény, hogy már alig látszom, és ha rám lép valaki gyanútlan hülye, hát még meg sem sértődhetek. A megsértődés, az egy szánalmas elégtételpótló, mert tehetetlenségében kell az embernek valami képletes megoldás, tehát jobb híján megsértődik.
Aztán, ha a sértő fél ezt nem értékeli, akkor jön a gonosz megtorlási vágy, mert mit hisz ez magáról, majd én megmutatom neki, hogy hol lakik az Úristen.
Persze, egyszer bejön az én utcámba, és akkor jöhet a megtorlás. Ha elállok a szándékomtól, előbb – utóbb le fogom köpni magam, ami azért hiba, mert ha van kit, akkor magamat ne.
Hátnem?
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése