Az apa cseppet sem elégedett kamasz gyermekének iskolai teljesítményével. Már többször figyelmezteti, hogy következményei lesznek a gyenge eredmények produkálásának. Egy matematika témazáró egyessel telik be a pohár. Az apa nem fenyegetőzik tovább, beváltja ígéretét, de előtte még egy alapos fejmosásban részesíti a fiút. Leszidja a hanyag viselkedésért, az iskolában való alulteljesítésért és mindezek tetejében megvonja a zsebpénzét mindaddig, amíg pozitív változást nem fog látni a fiú dolgaiban. Természetesen a fiatalúrnak egy cseppet sincs ínyére a drasztikus megszorítás, sem az apa szidalmazása. Szó nélkül végighallgatja a tényeket, aztán megbántottan, sőt talán kissé elérzékenyülve hagyja el a lakást. Estig színét sem látják a szülei, és a következő időszakban erőteljes dacosságot és sértődöttséget tapasztalnak nála. Csak hetekkel később kezd újra önmaga lenni aztán végre összeszedi magát azokon a frontokon, ahol az apa a hibáira rámutatott.
A feleség már hónapok óta szeretőt tart, a házasságából hiányzó vibrálás pótlására. Bár nem tervezi, hogy elválik, mégis egyre erősebben kötődik titkos társához. Lassan elérkezik egy olyan pontra, ahol érzelmileg már nem tud két férfihez kötődni, az örökös hazudozást sem képes elviselni lelkileg. Választásra kényszerül. Napokig őrlődik a gondolataival, nehezen és fájdalmasan tudja meghozni döntését. Egy nyugodt nap estéjén mindent bevall a férjének, részletesen elmeséli titkos viszonyának minden momentumát. A mindvégig gyanútlan férjre sokkolóan hatnak a beismerő mondatok. Végül a feleség kimondja a végszót, válást kezdeményez, a titkos hódoló mellett szeretné elkötelezni magát. A férjben ezernyi érzések kezdenek forrongani, amelyek akkor, a hír hallatán még csak csendesen dolgoznak lelkében. Viszont később, aznap éjjel kocsiba ül, a vasúti átjáróban leparkolva várja a vég vonatát, ami kimondhatatlan házastársi veszteségét egyszer és mindenkorra megoldja.
A beteg hetek óta tartó kezeléseinek végére érkezik. Sokat szenvedett, de kitartóan végigcsinálta az előírt terápiát, mert meg akar gyógyulni. Elérkezik az ellenőrző vizsgálat napja. Hevesen dobogó szívvel ül az orvos íróasztalához. Félelem és bizakodás lüktet az ereiben. De inkább bizakodás. Betartott minden javallatot, egyetlen kezelést sem hagyott ki, biztos a gyógyulás sikerében. Csak egy kicsi esélyt ad annak, hogy mégsem sikerül. Az orvos arcvonása semmit nem árul el, pedig ő már tudja, hogy mi van a papíron. Már csak a beteggel kell közölni a hírt. Sorról sorra felolvassa a vizsgálati jelentést. Arca rezzenéstelen, amikor a legfontosabb szóhoz ér. Pozitív. Megint, újra, hónapok reményteli várakozásának zárásaként ismételten pozitív. A beteg egy-két néma könnycseppet hullat. Nem ezt a szót akarja hallani, de már mindegy. Ebben a percben lemond magáról, minden lelkesedése, bizodalma lepattog a lelkéről. Még az írásos jelentést sem hajlandó magával vinni. Azt mondja minek, rajta az már nem segít, hogy papírja van a végről. Odahaza mindent felrúg: a családi kapcsolatait, a munkahelyét, az addig lelkesen végzett hobbiját. Kedvetlenné, zsémbessé, elviselhetetlenné válik környezete számára. Nem csak az ismerősei, de a saját életét is megnehezíti, pedig nem tudja, hogy a vég még nincs is olyan közel, mint ahogyan hiszi.
Vajon miért fáj az igazság? Olykor miért megyünk vele szembe vagy miért menekülünk előle? Miért reagálunk rosszul a kimondott igaz szóra? Vajon az igazság egy olyan súly, amit csak az erősek bírnak el? Ezért kényelmesebb dolog hazudni, önámításban élni, nem észrevenni a hibát? Az elfedés, a nem szembenézés a valóssal egy kegyes állapot, mert bár legbelül tudjuk, hogy becsapjuk magunkat vagy a másikat, mégis egyfajta nyugalmi szintet élünk meg. Kényelmesen betakarózunk az átverés puha, sűrű takarójával. Viszont a valósággal való szembesítés kíméletlen fájdalommal rántja le ezt a takarót az elpalástolt hibákról, problémákról, és mint felrántott seb, fájdalmat okoz. Kibillent a nyugalomból, megváltoztat sok mindent, szembefordít az éles valósággal, a sötétségre fényt borít. Az igazságra szokás mondani, hogy keserű vagy kegyetlen, hogy ára van, hogy felszabadít… de mindig okoz lelki fájdalmat. Kinek kisebbet, kinek nagyobbat. Még a legerősebbeket is megmarcangolja. Viszont ha lehull a lepel, megkönnyebbülést okoz, mert az illúziók súlyától megszabadítja a lelket. Gorkij ekképpen közelítette meg a hazugság és önbecsapás természetét, valamint az igazság felszabadító erejét: „Amint a rossz növekszik, egybetömörül, mintegy azért, hogy könnyebb legyen legyőzni. Az én megfigyelésem mindig ez: megjelenik valahol a rossz egy kis rudacskája, s mint fonal az orsóra, mind több és több rossz tekeredik rá. A szétszórtat nehéz legyűrni, de az egyesültet egy csapással le lehet vágni az igazságosság kardjával.”
A feleség már hónapok óta szeretőt tart, a házasságából hiányzó vibrálás pótlására. Bár nem tervezi, hogy elválik, mégis egyre erősebben kötődik titkos társához. Lassan elérkezik egy olyan pontra, ahol érzelmileg már nem tud két férfihez kötődni, az örökös hazudozást sem képes elviselni lelkileg. Választásra kényszerül. Napokig őrlődik a gondolataival, nehezen és fájdalmasan tudja meghozni döntését. Egy nyugodt nap estéjén mindent bevall a férjének, részletesen elmeséli titkos viszonyának minden momentumát. A mindvégig gyanútlan férjre sokkolóan hatnak a beismerő mondatok. Végül a feleség kimondja a végszót, válást kezdeményez, a titkos hódoló mellett szeretné elkötelezni magát. A férjben ezernyi érzések kezdenek forrongani, amelyek akkor, a hír hallatán még csak csendesen dolgoznak lelkében. Viszont később, aznap éjjel kocsiba ül, a vasúti átjáróban leparkolva várja a vég vonatát, ami kimondhatatlan házastársi veszteségét egyszer és mindenkorra megoldja.
A beteg hetek óta tartó kezeléseinek végére érkezik. Sokat szenvedett, de kitartóan végigcsinálta az előírt terápiát, mert meg akar gyógyulni. Elérkezik az ellenőrző vizsgálat napja. Hevesen dobogó szívvel ül az orvos íróasztalához. Félelem és bizakodás lüktet az ereiben. De inkább bizakodás. Betartott minden javallatot, egyetlen kezelést sem hagyott ki, biztos a gyógyulás sikerében. Csak egy kicsi esélyt ad annak, hogy mégsem sikerül. Az orvos arcvonása semmit nem árul el, pedig ő már tudja, hogy mi van a papíron. Már csak a beteggel kell közölni a hírt. Sorról sorra felolvassa a vizsgálati jelentést. Arca rezzenéstelen, amikor a legfontosabb szóhoz ér. Pozitív. Megint, újra, hónapok reményteli várakozásának zárásaként ismételten pozitív. A beteg egy-két néma könnycseppet hullat. Nem ezt a szót akarja hallani, de már mindegy. Ebben a percben lemond magáról, minden lelkesedése, bizodalma lepattog a lelkéről. Még az írásos jelentést sem hajlandó magával vinni. Azt mondja minek, rajta az már nem segít, hogy papírja van a végről. Odahaza mindent felrúg: a családi kapcsolatait, a munkahelyét, az addig lelkesen végzett hobbiját. Kedvetlenné, zsémbessé, elviselhetetlenné válik környezete számára. Nem csak az ismerősei, de a saját életét is megnehezíti, pedig nem tudja, hogy a vég még nincs is olyan közel, mint ahogyan hiszi.
Vajon miért fáj az igazság? Olykor miért megyünk vele szembe vagy miért menekülünk előle? Miért reagálunk rosszul a kimondott igaz szóra? Vajon az igazság egy olyan súly, amit csak az erősek bírnak el? Ezért kényelmesebb dolog hazudni, önámításban élni, nem észrevenni a hibát? Az elfedés, a nem szembenézés a valóssal egy kegyes állapot, mert bár legbelül tudjuk, hogy becsapjuk magunkat vagy a másikat, mégis egyfajta nyugalmi szintet élünk meg. Kényelmesen betakarózunk az átverés puha, sűrű takarójával. Viszont a valósággal való szembesítés kíméletlen fájdalommal rántja le ezt a takarót az elpalástolt hibákról, problémákról, és mint felrántott seb, fájdalmat okoz. Kibillent a nyugalomból, megváltoztat sok mindent, szembefordít az éles valósággal, a sötétségre fényt borít. Az igazságra szokás mondani, hogy keserű vagy kegyetlen, hogy ára van, hogy felszabadít… de mindig okoz lelki fájdalmat. Kinek kisebbet, kinek nagyobbat. Még a legerősebbeket is megmarcangolja. Viszont ha lehull a lepel, megkönnyebbülést okoz, mert az illúziók súlyától megszabadítja a lelket. Gorkij ekképpen közelítette meg a hazugság és önbecsapás természetét, valamint az igazság felszabadító erejét: „Amint a rossz növekszik, egybetömörül, mintegy azért, hogy könnyebb legyen legyőzni. Az én megfigyelésem mindig ez: megjelenik valahol a rossz egy kis rudacskája, s mint fonal az orsóra, mind több és több rossz tekeredik rá. A szétszórtat nehéz legyűrni, de az egyesültet egy csapással le lehet vágni az igazságosság kardjával.”
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése