– Ha látta volna akkor! – mondta a főnökasszonytól elköszönő, elérzékenyültségét nehezen leküzdő munkatárs. (Azóta már ez a nyugdíjas-búcsúztató is emlékké nemesedett.) Beszélt a távozó személyiségéről, lefestve pályakezdéskori külsejét, érzékeltetve nyilvánvaló temperamentumát.
– A szél volt, a szivárvány… – sorjáztak a megőrzött emlékek, a valóban csak sokszínű személyiséghez illeszthető szavak.
Az aranyszőke haj őszbe fordulhatott, de energikus magatartása mindvégig megmaradt. Hangszálait sem kímélte, s bizony pozíciójában nem ritkán szüksége is volt az emeltebb hangerőre. (Tévedések elkerülése céljából: ez nem hiányzó tekintélyt pótolt, hanem a ténylegesen nagyon is meglevőt, jórészt indokoltan, nyomatékosította.)
Kollégái idézték fel az egyik esetet, melynek tanúi voltak, avagy – ki tudhatja – nekik is így mesélték egyszer.
Egy művelet gyengén vagy talán sehogy sem sikeredett, ami miatt lobbanékony hölgyünk igencsak leszidta a mulasztásért felelős beosztottját. Az nem vitatta a tényt, ám a rázúdított szavak keresetlensége, némi túlzásai miatt – az idők távolából úgy rémlik – a hangnemet, a jelzőket kifogásolni merte.
Ez az egész egymás iránt nemesen érző lelkek szóváltása volt, amint azt a befejezés mutatja.
– Nyugi, nyugi, azzal beszélek így, akit szeretek – hangzott a főnöki magyarázat.
– Akkor jól van, nagyon örülök, b’ meg – pattant a passzoló felelet.
Hogy a szereplők nevettek-e vagy elmosolyodtak-e legalább e zárszón, arról a mesélők nem tettek említést.
(A képen a művész – Ilka Gábor – és kicsi szobor alkotása)
– A szél volt, a szivárvány… – sorjáztak a megőrzött emlékek, a valóban csak sokszínű személyiséghez illeszthető szavak.
Az aranyszőke haj őszbe fordulhatott, de energikus magatartása mindvégig megmaradt. Hangszálait sem kímélte, s bizony pozíciójában nem ritkán szüksége is volt az emeltebb hangerőre. (Tévedések elkerülése céljából: ez nem hiányzó tekintélyt pótolt, hanem a ténylegesen nagyon is meglevőt, jórészt indokoltan, nyomatékosította.)
Kollégái idézték fel az egyik esetet, melynek tanúi voltak, avagy – ki tudhatja – nekik is így mesélték egyszer.
Egy művelet gyengén vagy talán sehogy sem sikeredett, ami miatt lobbanékony hölgyünk igencsak leszidta a mulasztásért felelős beosztottját. Az nem vitatta a tényt, ám a rázúdított szavak keresetlensége, némi túlzásai miatt – az idők távolából úgy rémlik – a hangnemet, a jelzőket kifogásolni merte.
Ez az egész egymás iránt nemesen érző lelkek szóváltása volt, amint azt a befejezés mutatja.
– Nyugi, nyugi, azzal beszélek így, akit szeretek – hangzott a főnöki magyarázat.
– Akkor jól van, nagyon örülök, b’ meg – pattant a passzoló felelet.
Hogy a szereplők nevettek-e vagy elmosolyodtak-e legalább e zárszón, arról a mesélők nem tettek említést.
(A képen a művész – Ilka Gábor – és kicsi szobor alkotása)
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése