Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2014. május 14., szerda

Utolsó névsorolvasás 5.rész

with 0 Comment


Aznap a lelátogatandók még a helyükön voltak, de a nyugalom valahova nagyon messze szállt, s a fütyörésző, nehezen azonosítható robbanó-repülő tárgyak egyre gyakoribbá váltak a város légterében is. Délre visszasiettek, még jó, hogy nagyapámnak eszébe jutott a “Botond” szó, evvel bejutottak.
Akkor világosultak fel arról is, hogy a szemközti alagsorban gulyáságyúk ontják a csajkába valót. Néhány puttonyt a hátukra véve visszamasíroztak mind a három kijelölt helyszínre.
- Tanító úr kérem, nincs egy fájdalomcsillapítója? Megfájdult a fejem…
Nagyapám elmosolyodott.
- Érdekes, nekem is jól jönne egy altató.
A tizenkettek, mintha ez lenne a legtermészetesebb, hahotában törtek ki, akár ha hónapok óta szokták volna a körülményeket. Mire visszaindultak, az egész főutcát ellepték a drótakadályok, alig tudták kikerülni őket. A Városi kórház – Nagyállomás szakaszon olyan útakadályok jelentek meg, mintha maguktól nőttek volna oda. Kiosztották a fejadagokat és örültek, hogy indulhatnak vissza az udvarba.
- Vajon itt csak nappali szolgálat van?
Gondolkodott hangosan nagyapám.
- Az ki van zárva, tanító úr, majd meglátja a takarodó előtti helyzetjelentésnél.
Valóban meglátták, mert a kint szolgáló szakaszokat, a szomszédos házból váltotta le három, ugyanolyan tizenkét órás szolgálatra.
- Örülhetünk, mert nekünk csak ébresztőtől takarodóig szól a napi program, utána hallgatózhatunk…
Épp kezdődött a pillanatok alatt megszokottnak érzett esti program, az őrnagy alakzatban fogadásra, aki - az őrség nagyjából húsz tagú személyzetét leszámítva - azok után parancsnoki jóindulattal kergette volna takarodóra szalmazsákjaikra őket. Az utca felől egyenletes, már jól megszokott dübörgő bakancstalp csattogás kunkorodott fel az udvarba, majd a zaj okozói is betértek. A régieknek talán nem okozott akkora meghökkenést, de az újak alaposan elcsodálkoztak. ugyanis sem jelszót, sem egyebeket nem kért az őrszem, hanem egy rántással felcsapva a sorompót vigyázz állásba merevedett a bemenetelő SS-ek sorfala előtt.
- Ki itt a parancsnok? Harsogta egy őrmester. Az őrnagy előlépett.
- Herr Scharführer, alázatosan jelentem, én vagyok.
Ebbe bele lehetett borzongani. Egy tíz fokozattal alacsonyabbnak jelentkezett le a parancsnok úgy, mintha legalábbis tábornok lett volna.
- Herr Major, elveszítettünk egy embert a nap folyamán és igen furcsa hírek terjengenek.
- Herr Scharführer, nagyon sajnálom, nem tudok túl jól németül. Bitte, várjon! Kalapos, fusson a legényemért! Ő sosem tiszteli meg az esti rapportot jelenlétével, de az én Suszterem kiválóan beszél németül.
Az őrmester dühöngött egy sort, mert természetesnek vette volna, hogy a házigazda beszélje az ő nyelvét, de szerencsére előkerült a Schmidt nevű csicska, aki a latens feszültségében roppant gyorsasággal felfogta, itt számtalan kellemetlen lehetőség terjeng a levegőben.
Fordított és fordított, megpróbált az eseményeken kívül maradni. Az történt, hogy egy lövedék telibe találta valamelyik SS közlegényt, akit ugyan már holtan, de bekötözve találtak meg. Keresték a tettest, amennyiben nincs meg, mindenkit kivégeznek.
Erre az őrnagy, bizonyos front közeledte felbátorodással visszajelezte a számbeli többséget, de a géppisztolyok máris kibiztosultak, ha lehet másodjára is, mert sosem biztosították őket be. Ekkor rájött, hogy nincs az a számbeli fölény, ami a sorozatokat lekörözné. Hallgatott.
- Ki volt az? Nagyapám előlépett.
- Alázatosan jelentem, a szakaszommal találtuk meg a Nagy állomás közelében, megpróbáltuk segíteni. Bérest elfuttattam a Bazilikáig, de nem volt egészségügyes, csak egy papot tudtak küldeni, aki viszont későn érkezett. Nagyon megsajnáltam szegényt, mert bár nem vagyok orvos, de esélyt sem láttam az életben maradására.  Mindenhonnan vérzett és ugyan felületes a német tudásom, de azt véltem megérteni, hogy az édesanyját hívja és folyamatosan hálálkodik, mert valamilyen ügyeskedéssel árjásították magukat, így kerülhetett jelen alakulatba. Még elmondta néhányszor, hogy Mutti, Mutti, de mire a plébános úr megérkezett, már nem volt mit tenni. A végtisztességet is megadhattuk volna neki, de úgy gondoltuk, jobb ha saját alakulata teszi, különben is értesíteni kell a családot.
A mondóka közepén az összes géppisztoly abba az irányba fordult, majd recsegő ordibálás után megosztva minden irányba. Schmidt nagyon nagyot alakított, berezelt. A parancsnoki legénység státusza távol tartotta őt minden golyófogó helytől. Meglehetős diplomáciai érzékkel simította a helyzetet. Senki nem tudott annyira németül, hogy mindent értsen, azért a nagy magyarázkodások, alázatoskodás és bizonyos személyes hatalom éljenzése mellett keveset értettek.
A Scharführer arcáról lassan kifagyott a jég és a szokásos kővonásai kerültek elő. Intett, leeresztették a fegyverek csövét.
- Herr Major!
- Jawohl, herr Scharführer!
- Megkegyelmezek maguknak, viszont a tolmácsa olyan ronda tájszólásban beszél, hogy kénytelen vagyok megbüntetni.
- Herr Scharführer ne haragudjon rá, ő egyszerűen a legényem és csak alkalom szülte tolmács.
- Nem számít, kérem adja át, elvisszük a városparancsnoksághoz és indítjuk az első vonalba.
Schmidt  halálinak találta a halál gondolatát, végig akarta csinálni az egész háborút ott őrnagya árnyékában. A tiszti szolgaságot kiválóan látta el, rendkívül jól tudott lustálkodni. Tény, hogy bakancsot és csizmát fényesíteni, ruhát kefélni és egyéb beosztásához szükséges tevékenységet is jól ellátott, de elindult a belső hang, fel akart ordítani, valami még a torkán kiáramlás előtt megragadta, mintegy belülről beleszorította, mert mint említettem, jobban szeretett eleven lenni, mint szétlőtt.
Vigyázzállásba vágta magát, két egymást követő jobbraáttal, bemasírozott a parancsnoki lakosztály számára fenntartott kamrájába, ahol amúgy rendetlenül szétdobált dolgait hagyta az utódnak. Abban reménykedett, hogy maga lesz az, mert gazdája kimenti.
Fölvette hátizsákját, és - mérhetetlen szerencséjére - soha nem használt puskáját is megtalálta. Kétoldalt csorogtak a könnyei. Az őrnagy sem különösebben örült, de a legjobb tisztiszolgát is nélkülözni lehet. Már csak azért is, mert abban az időben hosszú ideje mindent maga csinált. Ugyanakkor az a közel nyolcvan emberélet többet ért egy veszni látszónál.
Amúgy katonásan kezet fogtak, majd az őrnagy a zsebébe nyúlt, és ott helyben előléptette szakaszvezetővé. Úgy látszik mindig tárolt magánál ilyesmit, ki tudja, talán még segít is neki valamiben...
A Scharführer nem egészen értette, de fütyült a dolgok menetére. Beállította a menetoszlop legvégére,
egy jó méterre az utolsó német katonától és futólépésben elindította az alakulatot.  Schmidtre a futólépés igen rossz hatással volt, mivel kényelmi katonasághoz szokott.
Végre az utcáról visszaverődő bakancstalpcsattogások is eltávolodtak. Kellemetlen mocorgás terítette be az udvart, ezért továbbterjedését elkerülendő, takarodót parancsolt.

- Boér, hozzám!
Nagyapám egészen meglepődött, hogy megjegyezte a nevét, mert ő nem tudta hogy hívják az őrnagyot. Megállt előtte, tisztelgett és lejelentkezett.
- Holnap reggel masírozzanak le a városparancsnokságig és a tábornok úrtól kérjen a nevemben külön engedélyt. Majd rátelefonálok előtte a vezérőrnagy úrra.
- Ő az?
- Igen, de tábornok úrnak szólítsa, azért mert ... Azért mert tábornok, ezt szereti! Igen, tudom mire gondolt, a vezérőrnagy a legkisebb tábornoki rendfokozat, de akkor is tábornok.
 - A tizenkét ember közül válasszon magának tisztiszolgát!
- Ha nem szabályellenes, nem szeretnék, el tudom látni magamat.
- Minden tisztnek jár és amint látom maga is az.
- Akkor mi ...
- Nem! Rossz a logikája. Mi nem tisztek vagyunk, legalábbis nem azonosak. Én főtiszt vagyok, maga egyszerű hadnagy csupán.
Másnap megkapták a menlevelet, amely tulajdonképpen arra szolgált, ha bárhol, bármilyen német alakulat megállítaná őket, jelszó híján, állandó nyílt paranccsal bizonyíthassák azt, hogy Kerekes őrnagy parancsára és nem önhatalmúlag jönnek-mennek.

Tizenegyedikén, az esti udvaron álldogálás után megismétlődött Boér odarendelése. Nagyapám nem tudta mire vélni, rajta kívül még nyolc, tíz magasabb rendfokozatú tiszt jött-ment az udvaron. Jó néhány hivatásos zászlós, valamint őrmesterek, törzsőrmesterek, főtörzsőrmesterek is.
- Mondja Boér, maga mit is csinál tulajdonképpen? Az emberek egy része úgy néz magára mint egy papra, mások rettegnek.
- Alázatosan jelentem, nem értem a kérdést.
- Minden sebesült mellett egyházi szertartásfélét tart.
- Nem is gondoltam, hogy ez kirívó, az ember ott segít ahol tud. Felfogásom szerint ahol már nem lehet segíteni, ott kell legtöbbe segíteni.
- Maga mi volt civilben?
- Én kérem kántortanító, illetve a Premontrei gimnázium tanára.
- Kántor? És milyen felekezet tagja?
- Nem tudom, hogy ennek mekkora a jelentősége? Harcászati szempontjából feltehetően semennyi… Katolikus vagyok.
- Mit is csinálnak pontosan? A maga szakasza is vallásilag vegyes.
- Na, ilyet még nem látott őrnagy úr, a református katonák úgy viselkednek, mint a ministráns fiúk. Velem és a többiekkel együtt éneklik a már megtanult temetési énekeket.
- Temetés? Ugye nem temettek el senkit?
- Nem kérem, sőt ha még életben van, de egyértelműen menthetetlen, akkor előbb imádkozunk. Én ilyesmit sosem csináltam, mert sem pap, sem szerzetes nem vagyok, de megpróbálok erőt önteni beléjük. A mai nap kimondottan sokan voltak, Püspöki felé közeledve egyre többen, civilek is. Ha megengedi, a helyzetjelentést még annyival kibővíteném, hogy egyesek azt állítják, látták az ellenség előőrseit, talán betörtek, nálunknál fiatalabbak,  szakszerűbb felderítést végezni.
- Jó, hogy mondja. Tehát itt vannak és kopogtatnak.
- Ha kopogtatnának az nagyon jó lenne, akkor azt lehetne mondani, “tessék várakozni”, majd szólunk és elfelejtenénk hívni őket. De ezek előjegyzés nélkül jönnek. Nos visszatérve a kérdésére, megpróbálunk enyhülést nyújtani a szenvedésben. Igyekszem könnyíteni, szeretném, ha minél többen bánnák meg bűneiket az utolsó pillanatban és térnének meg mikor már nincs mit tenni. Elég nehéz egészségügyest találni, sok esetben látható, hogy teljesen felesleges lenne emberi szemszögből. Akkor énekeljük a visszavonhatatlanoknak szóló égi énekeket. Tudjuk, hogy ezek az emberek még napokig várakozni fognak egy tisztességes, vagy ahhoz közeli kegyeletadáshoz, ezért én ezt így látom jónak.
- Mondja Boér, ha most megtiltanám ezt, mit tenne?
- Alázatosan jelentem, világéletemben belátásom szerint cselekedtem.
- Na jó, nem firtatom tovább, tegye! Bár azt kívánom, minél kevesebbszer legyen rá szükség…




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.