Tisztelt Szerők, Látogatók!

A Láncolat Műhely weboldalának munkáját 2017 szeptemberétől a Comitatus internetes irodalmi folyóirat (www,comitatusfolyoirat.blogspot.com váltja fel.
A továbbiakban közlésre szánt írásműveket, egyéb alkotásokat a comitatusfolyoirat@gmail.com email címre várunk. A megadott elérhetőségen az itt megismert kritikusok bírálják el a küldeményeket és reagálnak a küldött anyagokra.

Szinay Balázs,
főszerkesztő

2014. augusztus 6., szerda

KIHÜLT FÉNYEK

with 0 Comment


FERDINÁND, már régen egyedül élt. Erősen kopaszodott, maradék ősz haját, folyton szétdúlta a szél, már nem is fésülködött. Minek – mondogatta.
Elnehezedett, hízásra hajlamos testét, minden nap, kora délután megsétáltatta, mondván, egészségi szempontból nagyon fontos.
A második emeleti lakásához is gyalog ment fel, semmi lift – mondta magának, erre szüksége van a lábizmaimnak.  Szeretett hangosan beszélni magához, persze figyelt, nehogy bárki is hallja. Még azt hinnék megbolondultam, pedig állítom, több eszem van, mint ezeknek.
Nem udvarolt. Ezek a korban hozzám való nők, hát, nem kívánom őket senkinek. A sors grimasza, ha megöregszik az ember, az nem jelenti azt, hogy az öreg nők tetszenek neki. Csak a pénzemet  költeném, aztán minek.
A verebek, és gerlék érdekelték, az ablakpárkányára kiszerelt egy széles deszkalapot. Még peremet is ragasztott neki, hogy ne szóródjon le a kirakott mag. Az idővel odaszokott madarak, jöttek is szorgalmasan, ő pedig egy ablak közeli széken ülve, elnézegette őket. Ilyenkor, valami  kiegyensúlyozott béke szállta meg a lelkét.
Így találtak rá a szomszédjai, a karosszékében ült, arcán csendes mosoly.

MARISKÁT, csak csöcsös pocaknak becézték az utcabeliek. Igaz, ami igaz, Mariskát könnyű volt fenéken rúgni, célozni sem kellett különösebben, mert hátsó fele, méreteit illetően, vetekedett egy jól megtermett elefántéval.
Történt egyszer, hogy a piacról hazafelé hajózva, pont a kocsma előtt haladt, mikor kivágódott az ajtó, és egy illuminált vendég, rosszul lépve a lépcsőre, hatalmasan a járdára zuhant.
Na, lett is csődület, az ivócimborák is kifolyva az ajtón, húzták, vonták szerencsétlent, de nem  bírtak a súlyával.
Mariska megállt, komótosan lerakta a tele kosarát. Felnyalábolta a beteget, úgy fogta, mint egy köteg faágat. Könnyedén fellépett vele a kocsma lépcsőin, bent óvatosan végigfektette a hosszú, ácsolt  asztalon.
Soha többé nem illették gúnynevekkel, sőt, a piacról jövet, még a kosarát is cipelték.

DULSZÍNEA, maga volt a póz. Nem ment az utcán, hanem vonult. Gyakran megbotlott, néha, a járókelők nagy derültségére, hasra is esett, mert nem nézett a lábai elé. Én,  mondta, egy középkorú, középkori úrhölgy vagyok. Adjátok meg, a nekem járó tiszteletet.
Ezért is nevezték el Dulszíneának, egyesek szerint, azért volt ennyire lökött, mert születésekor, a bába, véletlenül ráült a fejére.
Rőt haját feltornyozta, és mindenféle maskarát húzott magára, amiről úgy hitte, hogy egy úrhölgyhöz méltó.
A sok büdös kölyök, falkába vonult mögötte, ordítottak és röhögtek, de ő, nem is hallotta.
Egyik tavaszi, napsütötte délelőtt, fene nagy fenségében, egy teherkocsi alá gyalogolt. A mentők  vitték be a kórházba, de nem tudtak már segíteni rajta.
Dulszínea, még a hét vége előtt távozott.
Többen az utcabeliek közül meg is látogatták, de beszélni már nem tudtak vele.
Azóta is, többen esküsznek az utcából, hogy viharos, sötét, esős éjszakákon, látni vélik Dulszíneát, ahogy vonul a járdán, felszegve fejét, nem nézve sem jobbra, sem balra.
Alakját, egy sápadt fény lebegi körül, és nem érintik az eső cseppjei. 




0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése

► Üzenőfal / Kiajánló: itt osszthatod meg az által ajánlott műveket!


Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.